Miközben kis klubbunk népszerűsítésével foglalatoskodunk, egyelőre nagyrészt pozitív véleményekkel találkozunk, bár olykor akad egy-két szkeptikus megnyilvánulás is. A visszajelzések ugyebár rendkívül fontosak az előttünk álló feladat pontos feltérképezéséhez, ezért egy nemrég történt esetet feltétlen meg kell említenem, hogy egy kicsit elmerenghessünk rajta.
Egyik lelkes és eredményes mtklubozgatós délután után beugrottunk a városba, hogy pár sör mellett pihenjük ki a nap fáradalmait. Összetalálkoztuk egyik kedves barátunkkal és egy ismerősünkkel. Szóba került az mtklub téma és hosszas beszélgetésbe elegyedtünk az ismerős sráccal, aki érdeklődést mutatott a téma iránt, ezért próbáltam neki kifejteni az mtklub lényegét. Kis idő múlva megkérdezte, hogy "De hát mire legyünk büszkék?" Hivatkoztam a rengeteg találmányra, gasztronómiára, kultúrára, a szép nyelvünkre, de valahogy nem jött át az üzentet. Láttam rajta, hogy nem igazán lelkesíti fel a mondandóm. Ő ízig-vérig korának embere, a nagybetűs "Ma" oszlopos képviselője, "a jelen eszközeivel kell hatni rá!"- vicsorogtam magamban. A ruházat és a sport felől kezdtem közelíteni.
"Miért van az, hogy más nemzetek válogatottjainak mezét szivesen vesszük fel magunkra, más országok hírességeit, jelszavait, márkáit szívesen viseljük?" (Ami persze nem feltétlenül baj, de akaratlanul is eltúlzott, és gyakran már-már fanatikus majmolásba fullad.) "Miért nincsenek frankó sportcuccaink, amikor rengeteg sportágban nagykirályok vagyunk?" (Oké a foci az tré, jelenleg, de majdcsak lesz az is jobb egyszer.) Nincsenek menő magyar pólóink, nincs egy igazi hazai márka, önálló arculat, olyan menő, de mégis saját arculatú cuccok, ami sehol máshol a világon nincs (lásd a baszkokat: Kukuxumusu), melyeteket viselve éppúgy fel lehet csippenteni a plázabarbit, az elmerengő értelmiségi kiscsajokat vagy a neccharisnyás punkleánykákat. A dolog már kezdett neki bejönni, amikor a zene felé terelődött a beszélgetés. "Milyen jó lenne, ha népi motívumokat ötvöznénk mai elektronikus zenével?" Milyen lenne mondjuk a "nemzeti goa". Erre rögtön tetszését nyilvánította és leesett neki, hogy miről beszélek. Ecsetelni kezdte, hogy van vmi dj-féle haverja és hogy milyen állatul össze lehetne rakni ilyesféle zenét. Mondta, hogy szívesen csinálna ilyesmit, lelkendezett, tetszett neki az ötlet.
Persze nem én találtam fel a spanyolviaszt(az még nem magyar, sajna), a goától is viszolygok, de a történet tanulsága nem is ez, hanem, hogy milyen módon jutottunk el a végkifejletig. Fontos kideríteni, hogy mi érdekli a másikat, és hogyan tudnánk ezt beleilleszteni ebbe a környezetbe. Sokak szemében kultúránk alkotóelemi avittnak tűnnek, épp azért mert ápolásuk kívánnivalót hagy maga után. Ezeket le lehet porolni, modernizálni, a feledésbe merülő hagyományokat fel- és megújítani, kellő figyelmet fordítani az új kezdeményezésekre, ötletekre. Valaki pont ennek az ellenkezőjében látja a szépséget; a régies megoldásokban, az eredeti állapotban, hagyományos módszerekben. Ezért fontos teret engedni, mindkét megvalósításnak. Az eszközök a kezünkben vannak, a témák a lábunk előtt hevernek, körülvesznek minket, velük és bennük élünk, csak ne legyünk lusták megvalósítani a remeknél-remekebb ötleteket, ellenkező esetben elősegítjük kultúránk mihamarabbi felhígulását, eljellegtelenedését. Vegyünk erőt magunkon, mert ha mi nem csináljuk meg, akkor majd megcsinálja valaki más, aztán meg pisloghatunk, mint Karácsony György fegyvertelen parasztjai, akik előtt nem omlottak volt le a várfalak, ahogy nekik a kontár varázsló ígérte, hanem szimplán halomra nyilazták szerencsétleneket. Ne tétlenkedjünk. Milyen jó lenne vagánykodni, hogy "ez a miénk haver, ez nem import, ez tuti, ez saját, ez magyar!"
kri
