Június 4-én lesz 87 éve annak, hogy a magyar küldöttség a Nagy Trianon-kastélyban, a franciaországi Versailles-ban aláírta a hírhedt békediktátumot, az ezeréves Magyarország halálos ítéletét.
A kommunista diktatúra évei alatt a témáról nem lehetett beszélni, az iskolák tananyagában nem szerepelt, feledésre volt ítélve. Épp ezért van, hogy sokan nem is tudják, mi történt azon a végzetes 1920. évi június 4-én. Ők abban az abszolút tudatlanságban élnek, hogy a szomszédos országokban csak tisztán olyan nemzetiségű népek élnek, mint amelyekre az adott ország neve utal. Ezek az elsötétített emberek előszeretettel románozzák-szlovákozzák (stb.) le a határon túli magyarokat, és szerintük az ott élők legjobb esetben is „csak beszélik” a magyar nyelvet. Fogalmuk sincs róla – és ezért nem feltétlenül csak őket kell okolni, bár olvasni azért lehet a témáról, és a különböző médiákból is lehet informálódni -, hogy ez mennyire fáj az elszakított területeken élőknek, mint ahogy az érvénytelen állampolgárságról szóló népszavazás is. Az az egész hercehurca totálisan el lett baltázva! A mindenkori kormánynak rendeletben kellene visszaadni nekik, amire az eltolt évtizedekben nem volt képes. Ehelyett népszerűségi versenyt (sic!) csináltak az egészből. Megtörtént, és tökéletes kórképet mutatott a magyar társadalom állapotáról! Az egész mizéria kimenetele szintén a tudatlanságon alapult. Szati barátom mondta múlt hét szombaton a Csíksomlyói nyeregben: ”Az egész országot ide kéne hozni,(mármint a búcsúra - k)akkor rend lenne a fejekben!” Ámen!
Trianon tragédiája egyáltalán nem csak politikai kérdés, hanem a nemzeti történelmi emlékezet és sajnos mindennapjaink problémája. Itt van velünk, velünk kel, velünk fekszik, velünk lélegzik, benne van mozdulatainkban, személyiségünkben, lelkületünkben. A XXI. Században is itt van bennünk az élő Trianon. Ne gondolja senki, hogy ez üres lózung, elvont eszmefabrikálás! Aki politikát keres a sorok között az klikkeljen tova tüstént, ne itten koptassa retináját az elektronágyú tüzébe bámulva.
Az ország feldarabolása, megalázása és az azt követő kétségbeesett kiútkeresés, kényszerpálya a háborúban és előtte, majd pedig az újabb kudarc után az újabb megerőszakolása és kifosztása a magyar népnek nagyban hozzájárult a mostani lelkületünk kialakulásához.
Valakik hőzöngenek, ordibálnak, valakik félnek, halk szavúak, elbújnak, véleményüket nem hangoztatják. Bármelyik reakció egy-egy komoly kórtünet. Az egész csak egyben értelmezhető. A diktátummal elindult, mai napig tartó láncreakció egyes állomásai önmagukban nem értelmezhetőek. Csak az egész egyben, mint ahogy egy alapos orvos megvizsgálja a beteget.
A történelmi Magyarországnak, majd az Osztrák-Magyar Monarchiának megvoltak a maga bűnei. Az egyre fényesebben tündöklő felszín alatt már forrtak az indulatok és a történelem boszorkánykonyhájában már kísérleteztek a végzetes méreggel. Egyik főbűne a Monarchiának, hogy nem vette, vagy nem akarta észre venni a figyelmeztető jeleket. A dualizmus rendszerét megreformálhatatlannak vélve a hibás állapotok bebetonozásában látta a megmaradás zálogát. A direkt egyenlőtlenül kialakított választási kerületek, a rossz választási rendszer, a gazdasági felemásságok és a nemzetiségekkel való ellentétek elbagatellizálása mind-mind a vesztébe rohanó országot vizionálták előre. No de kérem - könnyű könyvből okosnak lenni, utólag. Tán majd hosszabban kifejtem egyszer.
A példa nélkül álló békediktátum területet adott ugyan szomszédainknak, de elhintette az elkövetkező hosszú-hosszú évtizedek fizikai és lelki konfliktusainak magvait. Ez megmérgezte az addig egymás mellett, a mindennapokban békésen élő népek viszonyát. A dunai népek egymásnak estek. Ez elképzelhetetlenül hosszú időre visszavetette és még sokáig vissza is fogja vetni a Kárpát-medencében élők fejlődését. A kár felbecsülhetetlen. Nemcsak a magyaroknak, a többi népnek is. Nyilvánvaló, hogy a régóta érlelődő nemzetiségi problémákat a háború után nem lehetett a szőnyeg alá söpörni, azonban a béke megalkotóit csak a pillanatnyi haszonszerzés, a probléma gyors megoldása motiválta és nemcsak a trianoni, de az összes Párizs környéki békében elindították Európát egy újabb világégés felé vezető úton.
És még mindig nincs vége. A probléma nem oldódott meg. A kérdésekre adandó válaszok elmismásolásával. Az ócska politikai adok-kapok szűklátókörűségének köszönhetően a helyzet még mindig rendkívül akut. A sebek nem enyhültek. A rengeteg száj segítségért kiált, még ha elnémítják őket, és nem hallatszik ide a kiáltás, akkor is.
Azt sajnos csak remélhetjük, hogy szomszédaink belátóbbak lesznek és az átlagpolgáraik nagy részének szívében már nem a gyűlölet lángja lobog. Viszont mi tehetünk és tennünk is kell valamit. Nem a hőzöngést látom célravezetőnek, hanem azt, hogy beszéljünk a problémáról, a történelemről, ismerje meg mindenki a tényeket, legyen legalább évfordulókon közbeszéd tárgya Trianon és legyenek méltó megemlékezések! Legalább álljunk mementóként a világ előtt, hogy ne fordulhasson ilyen elő mégegyszer! De maradjunk a realitások talaján. Nem szabad senkit ok nélkül ellenségként kezelni és nem biztos, hogy szerencsés a vakvilágba határrevízióért kiabálni, mert ennek jelenleg semmi esélye nincsen. De le kell ülni, és beszélgetni kell, hogy idegenbe szakad testvéreinknek a lehetőségeink szerinti legtöbb segítséget nyújtsuk! Lehet beszélni bizonyos fokú autonómiáról és egyéb kedvező rendelkezésekről. Mert megoldási lehetőségek vannak, csak gondolkodni, akarni és tenni kell.
Ezzel a cikkel csupán az volt a célom, hogy aki olvassa, emlékezzen meg a június 4-én történtekről, és kicsit gondolkodjon el a népünkről és talán imádkozzon érte, éljenek akár határon innen, akár határon túl. Végül hallgassátok meg ezt a dalt:
Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország
Szilágyi Kristóf
Apponyi Albert beszéde a "békekonferencián"
A szerződés következményei (wikipedia)
Tömören és tárgyilagosan Trianonról- www.trianon.norma.hu
