"Ha már átértél a túlsó partra, miért cipeled magaddal tovább a csónakot?"
A vallásokról és hagyományról szóló sorozatunk második részében kicsit a metafizika területére tennénk egy talán megengedhető kitérőt. Ennek szükségessége abban rejlik, hogy sajnos egyre merevebb és kizárólagosabb a materialista létszemlélet. Kizárólagosság alatt itt az értendő, hogy egy materialista hívő saját materializmusát kizárólagos igazságként, tényként, nem pedig hitként látja. Világlátásának szilárd középpontja a materializmus, és még a kezdő filozófus akarnokok filozófiai játszadozásáig sem jut el, nemhogy az igazi valóság tapasztalásának kereséséig. Pedig a materializmus pont ugyanolyan hit (pistis), mint bármely dogmatikus vallás.
Melyik materialista mondhatja el magáról, hogy személyesen tapasztalta már egy atom vagy egy távoli bolygó valós méreteit? Melyek azok a tudományos tények az életében, melyeket személyesesen is meg tudott tapasztalni, nem pedig csak televízión keresztül vagy hallomásból. Valószínűleg nem tud ilyeneket felsorolni. Ez a fajta tudományos dogmatizmus igazából semmiben sem különbözik bármely más vallásos dogmatizmustól. Alapja a tanítóba, prófétába vagy tudományos személybe és az ő kinyilatkoztatásába vetett feltétlen hit.
Valójában ezek a tényként átélt hitek teremtik meg a valóságnak vélt világot magunk körül. Az egyetlen bizonyíthatóan létező dolog a psziché, a tapasztaló tudat. Minden más körülötte az addigi tapasztalatokból és hipotézisekből felépített merev, berögződött elképzelés.
A teljesség tudata az isteni, míg alatta a róla leszakadt személyes tudat áll. A személyes tudat az, amely személyiségnek nevezett képződményt leválasztja a mindenségről.
Ez a tudat az istenitõl eltávolodva egyre inkább beágyazódik az anyagiba. Nem képes felfogni, hogy a "külsõ" teremtõje maga a "belsõ", így a külsõt egy tõle független, teljesen idegen entitásnak érzékeli. A megrázkódtatás után ettõl a rettenettõl teljesen elhatárolja magát, és kényszert érez, hogy a tõle idegennek tûnõ "külsõben" újra otthonra leljen. Ez a kényszer egyre erõsebbé válik.
És ekkor megszületik az egyéni Akarat, mely megteremti a sziklaszilárd alapokon álló, önmagát építgetõ Ént. Ez az Én képes démoni világokat teremteni, a körülötte lévõ kavargásban kezdetleges szabályszerûségeket felfedezve örök életére szóló törvényeket megalkotni. Ezek a szabályszerűségek, törvények teremtik meg aztán azt a külvilágot, amit a mindennapi élet során maga körül tapasztal. Ez a tapasztalás annyira valóságszerű, hogy képes akár egy teljes életen át ott kísérteni a tudatban anélkül, hogy korrigálásra kerülne. Még Carl Rogers is bevezeti a fenomenológiai perspektíva fogalmát, melyből az egyén saját szubjektív realitásként érzékeli a világot az objektív valóság helyett.
A rossz összefüggésekbõl felépített saját valóság saját magát torzítja tovább. Ahol az Én az addigi logikájába bele nem illeszkedõ változásokat talál, a valóság érzékelését torzítja az addigi bejáratott, ám téves logika javára. Az Én az ami saját önző érdekei miatt végletekig elferdíti a tényeket, és eltakarja a tudat elől a lényeget. Pedig még ő maga sem valóságos, szinte nem is létezik.
Ha ezt az Ént megvizsgáljuk, akkor semmi stabilitást, semmi állandót nem találunk benne. Az egész képzõdmény mikroszemélyiségek folyamatos háborúja. A szellem csatája a jungi árnyékkal, a tudatos harca a tudattalannal. Ennek felismerése a tisztítótûz égetõ lángja, az alkímiai nigredó, a rothadás, a káosz. Aki ezt nem tapasztalja, az nagyon belemerült a saját illúziójába. Élete folyamatos önkorrigálás, folyamatos logikai bûvészet a megmagyarázhatatlansággal. A pincéből fel-fel mászkáló sötét démonok rejtegetése és eltitkolása még saját maga elől is.
Rövid örömök, majd az azt követõ sikertelenségek, és azokat a saját felelõsség alól kimagyarázó belső önmonológok sorozata, téveszmék projektálása a világba. Önelégült bölcselkedés a büszkeséggel teli, de valójában elfuserált és elpazarolt élet felett.
Itt egy olyan illúziókból felépített életről van szó, mely fõként a múlt emlékeinek utólagos felülírásából áll.
Pedig a személyiség valójában egy állandóan változó folyam, melynek medrét csak éberen lehet szabályozni. Az illuzió felszámolása, az ébredés viszont piszok fájdalmas. Ez nem a szekták extázisban örjöngõ vagy a butaságba menekülõ hamis boldogsága, és nem is a hétköznapi élet kényelmes szenvedése a mindennapi falanszter poklában. Az éberség teljessége az illúziók felszámolása. A tudatosság centrumának elmozdítása az isteni centrum felé. Az illúziót teremtõ erõk felismerése, és a felettük gyakorolt uralom. A személyiség tudat általi ellenőrzése megfelelően személytelen távolságból.
De nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy amit ma tudatnak nevezünk, az valójában a lefokozott, lebutított mása az eredeti tudatnak. Hat érzék közé szorított csőlátás. Addig tud csak stabil lábakon létezni, amíg először bele nem gondol, hogy ezen hat érzék, melyen keresztül érzékel valami homályt, vajon mekkora részét képes befogadni a valóságnak, a teljességnek? Ezzel a hat érzékkel tökéletesen "letapogatható"-e a valóság?
Ha pedig nem "tapogatható" le tökéletesen, akkor mégis mekkora rész marad az érzékelésen, a hétköznapi tapasztaláson kívül? Elhanyagolható kis valóságrészletről lehet szó, vagy egy olyan hatalmas valóságszerkezetről, melynek tapasztalása nélkül valóban csak sötétben tapogatózunk?
Próbáljunk egyszer azzal a gondolattal végigmenni az utcán, hogy a körülöttünk lévő világnak mondjuk csak 10%-át tapasztaljuk. Mit rejthet a maradék 90? Mi van a függöny mögött?
