A tavalyi élményektől megszédülve ismét útnak indultunk szombaton Mohács felé, végigélvezni azt a - számunkra - két napot, melyen a mohácsi nép megünnepli a törökök kiűzését, és egyben búcsúztatják a telet. Hosszas ujjkoptató beszámolót idén nem szándékozok leírni, elkerülendő az olvasó fejének és billentyűzetének hangos találkozását, lévén Kri kollega tavaly már lekörmölte a Busójárás lényegét.
Megindult a menet mohács felé. A többieket egy mórahalmi körforgalomban értük be, ahol rótták a köröket, mint a Forma 1-es időmérőn, majd egy kellemes teázással megszakítva (kerékcsere, szárnybeállítás, csapatinstrukciók stb...) folytattuk utunkat szállásunk, Feked felé. Bátaszéken eldöntöttük: jövőre helikopterrel jövünk, lévén légvonalban akkor voltunk lakhelyünkhöz legközelebb - mivel ez jelen esetben nem állt rendelkezésünkre, így kénytelenek voltunk Mohács felé egy hatalmas vargabetűt leírva, és néha kicsit eltévedve megközelíteni Feked
gyönyörű faluját.
Gyors lepakolás után azonnal indultunk Mohácsra, ahol már nagyban állt a bál. Ismét elfoglaltuk tavalyi kapualjunkat, mely már Pince Borz (Borozó) helyett, Centrum Vendégház néven futott. Idén már szombaton is nagy érdeklődéssel fogadták bötyárságunkat, kultúrmentő-ismereterjesztő kiadványunkat, no meg az állat új pólókat. Söndör - főpólódizájner, céhfőnök - új pólónyomó technológiával lepett meg minket, és az arra tévedő jó párezres tömeget. Így most megújulva, szebb minőségben, show elemekkel tűzdelve, egyedi igényeket kielégítve, „frissen sült póló” szlogent harsogva tudtuk gyártani pólóinkat. Gyártani… mert most tényleg helyben készültek. Az érdeklődők kiválasztották a pólót, a mintát, majd hátul végignézhették amint vészhelyzetbe illő tempóban sül kedvenc Busójuk. Pólógyártásban Biosz és Ábel jeleskedtek igazán.
Póló a lapon, minta rajta, vasaló lecsuk, időzítő ’bekapcs, sör szisszen pár korty, törlés, időzítő visít, vasaló kinyit, és lőn kész a póló.
Idén körülbelül 500 busó szeretgette, rémisztgette már szombaton is a lányokat. Pedig nincs mitől félni. A busó szelíd, nyugodt fajta, futnod se érdemes előle, mert úgyis elkap. Ha ő nem, akkor a társai, és ha szaladó leányzót látnak, akkor egyre többen odagyűlnek, és simogatnak, „szeretgetnek”, mert (ezért meglincselnek) bizonyára rossz fát tettél a tűzre elmúlt évben.
A főtértől majdnem a Dunáig tartott a zsibvásár. Forralt bortól a pálinkáig, kis busó maszktól a nagy busó maszkig, bonsai kereplőtől a méteres „csodafegyverig”, minden megtalálható volt a soron. Ebből - természetesen csak a hidegre való tekintettel - az előbbiekből fogyasztottunk elmerengve azon, hogy miért nem héliummal töltött Busókat árultak a lufis standnál a manapság népszerű, mesefigurák helyett? Valószínű a népszerűség az oka, bár el tudnám képzelni, hogy szívesen vinne haza plüss busót egy kisgyerek egy működő kereplővel a szülők vérnyomását növelendő.
Sajnos gyorsan elment a nap összepakoltunk, bevásároltunk és visszaindultunk szállásunkra, egy újabb útitárssal, az amerikai Brandonnal, aki esélytelenül próbált szállást találni a Busójárás előestéjén. Egyből a szívünkbe lopta magát, mikor előkerült a zsebéből egy üveg Unicum. Sajnos következő nap hajnalban mennie kellett, így lemaradt a vasárnapi, igazi nagy banzájról, de legalább megismerte milyen az mtklubbos, magyaros, beszélgetős, borozós éjszaka. Biosz jóvoltából visszajutott Mohácsra és elérte a hajnali buszát.
Vasárnap reggel újult erővel indultunk meg Mohács felé. Mire megérkeztünk, már elég nagy tömeg volt. Talán többen lehettek, mint tavaly. A fő téren dél felé, beindult a táncos mulatság melyen – a fotózás mellett - próbáltam aktívan részt venni, országszerte ismert, vagy inkább hírhedt falábammal. Nem kis röhej tárgyát képezve sasoltam a mellettem lévő lábát, hogy vajon épp merre, hogyan is lépjek.
Egy órakor kelt át a szigeti busócsoport a Dunán, amit meg se kíséreltünk megnézni. Az ilyen látványosságoknál farkastörvények uralkodnak, aki gyorsabb meg erősebb, az lát valamit. Mi egyik kategóriába se tartoztunk bele. Majdnem így jártunk a busófelvonulásnál is. Itt viszont szerencsére az „aki magasabb” kategória volt a nyerő. Délutánig Krivel sikerült kimaradnunk az eseményekből, próbáltunk besegíteni a pólóknál, ha csak annyiban is, hogy daraboljuk a mintákat, vagy forralt bort szállítunk a többieknek.
Fél hatkor került sor a máglyagyújtásra. Két bátor busó állt a máglya tetején, szikrákat szórva kerepeltek, majd begyújtották (talán) a világ legnagyobb tábortüzét, melyet - pofátlan módon - a színpadról néztük, fotóztam. Jövőre kiteszem magara valami nagy netes média névkártyáját, és megértően bólogatok, mikor leküldik az illetékteleneket a színpadról.
Hamarosan egy busó is felkeveredett fekete bundában, majd elkezdte az emberek szájába tölteni borát. Én se menekültem, nem mintha akartam volna. Később fekete busónk elkapott egy hölgyet, és megtáncoltatta a zenészek előtt, majd én is bemutattam falábú tehetségemet a hölgy húgának és neki, miközben reménykedtünk, jövőre ezt már tanítani fogják.
A lángok ismét hatalmasak voltak. Lassan elégett a telet jelképező szalmabábu. Idén kimaradt a tűz körüli szédült tánc, melyben tavaly arcomat égettem, de talán nem is bánom. A hatalmas tömegben ötpercenként sikerült elveszítenünk egymást, de végül tapasztalt módon, egy hátsó utcán a piac - és egyben Busópihenő - mellett gyorsan visszaértünk a többiekhez.
Ők is táncoltak egyet, majd összepakoltunk és – kis bevásárlás után - ismét Feked felé vettük az irányt, ahol még hajnalig beszéltünk, boroztunk.
Busójárás ide vagy oda, mindenféleképpen hatalmas élmény - ha csak egy napra is - ellátogatni Mohácsra. Egy kocsmárosné elmondása alapján jövőre jó volna megnézni az igazi Busójárást. Ami nem a turistáknak szól, hanem a mohácsiaknak, kevesebb ember, ugyanolyan nagy buli. Ekkor kedden égetik el igazán a telet egy koporsó képében. Idén ez úgy tűnik sikerült, megjött a tavasz - kisütött a nap, csiripelnek a kereplők…
Köszönjük!
Tidzsi
