Magyar Trendi Klub

A Magyar Trendi Klub (mtklub.hu) cikkeinek archívuma.

Kövesd a frissítéseket!

Friss topikok

Emberek északon

2008.05.14. 01:21 mtklub.hu

 A Felső-Tisza vidékéről van szó. Már pontosan nem is emlékszem, hogy hány éve is, de úgy gondoltuk bátyámmal, hogy teszünk egy Tiszabecs – Tokaj túrát kenuval. Öten vágtunk neki, én akkor ismertem meg a másik három embert,Jörgsent (Péter amúgy), Ákost és Noémit. Ez az írás most azokról az emberekről szól, akikkel ez alatt az egy hét alatt találkoztunk, és valamilyen módon hatást gyakoroltak ránk.

folyo.jpg
Kezdjük rögtön ugye Tiszabecsnél. Leszállva a buszról, jókora csomagokkal megindultunk a töltésen, hiszen a táborhelyünk durván egy kilométerre volt a falu központjától. Alig tehettünk meg párszáz métert így, amikor szembejött velünk egy néni a műszálas otthonkájában, és már messziről mondta, hogy „Erre-erre fiatalok, ne álljanak meg itt, ez nem jó táborhely!” és mutatott a fákra az ártérben. Mondtuk, hogy „Nem-nem, mi tovább megyünk még jóval, de azért köszönjük szépen” „Akkor jó, menjenek csak, egyébként van jófajta szilvapálinka, kell-e?” – hát lehet ennek ellenállni? Olyan aranyos néni volt, még aznap elmentünk hozzá és vettünk egy litert 2000 forintért. Igazán megérte, bár ennek a szesznek a sorsa bonyolultabb volt, mint azt később konstatáltuk... Jut eszembe, megkérdeztük ezt a nénit - nem sok reményt fűzve hozzá -, hogy van-e a faluban bankautomata – „Bonkótómoto? Oz mi?!”. Az elfojtott nevetéstől alig tudtunk kiköhögni néhány szánalmas magyarázat-félét, ő meg szegény csak pislogott. Kiváncsi vagyok azóta megtudta-e, mi az...

Még ezen az este találkoztunk egy sráccal, aki a családjával nyaralt egy kempingben. Na ez egy érdekes gyerek volt. Mi megkínáltuk a pálinkánkból, ő meg a borukból adott nekünk jócskán, így aztán a legkör igen-igen oldott volt. Lejött velünk a vízpartra, és beszélgettünk. Nem is tudom hogyan, de végül valahogy eljutott oda, hogy ő igazából meleg. Van is egy barátja több mint egy éve, de igazából ő szexuálisan nem vonzódik a férfiakhoz, csak érzelmileg, a barátjával „már nagyon régóta nincs is semmi”... Szóval ő igazából a puncit szereti, de a fiúkba szerelmes. „Akkor téged úgy hívnak, hogy biszex, nem?” – kérdeztük. Ezen kicsit elgondolkodott, majd felcsillant a szeme, és mondta, hogy igazából igen. Ennek nagyon örült. Meg is beszéltük, hogy adunk neki durván két deci páleszt, ő meg hoz majd nekünk reggelre három liter bort, majd lerakja a sátrunk elé, mert ők korán indulnak tovább. Kicsit tartottunk tőle, hogy átvághat minket, de végül annak tudatában, hogy helyreraktuk egy ember indentitását, nyugodtan aludtunk el. Reggelre ott is várt minket a bor.
tiszakorod.jpg
Másnap elindultunk lefelé a Tiszán, következő állomásunk Tiszakóród volt, ha jól emlékszem. Itt kénytelenek voltunk két éjszakát eltölteni, mert szinte egész nap esett az eső. Az egész túrán egyébként nagyon rossz időnk volt, és ez meghatározta a hangulatot, de nem rontotta el. Kicsit túlélő-túra jelleget adott neki:) Hát itt Kóródon mi srácok (Noémi a szálláson maradt) rögtön megtaláltunk egy szép kis kocsmát, valami parasztházból alakíthatták ki. A kocsmárosokkal beszélgettünk sokat, természetesen levették rögtön, hogy túrázók vagyunk, ebben a szezonban itt nem oly’ ritka jelenség. Aztán leültünk a tornácon, néha be-be néztünk italutánpótlásért. Közben „odatévedt” mellénk egy ember, akivel nagyon jól elbeszélgettünk mindenféléről: természetről, hazáról, a kisebbségekről (ami itt nem épp kisebbség), zenéről, szeszről, mindenről. Aztán ő elköszönt, mondta, hogy dolga van. Nevettünk is rajta, hogy ugyan mi dolga lehet, majd nekiláttunk reggelizni. Zsömle nyomóssajttal: túraburger. Ahogy ott majszolgattuk, elment mögöttünk egy ember, szintén cigány, az ajtóban megtorpant, és szó nélkül elkezdtett pakolni az asztalra: egy paprika, két paradicsom, egy vöröshagyma, egy vég kolbász és egy kis szalonna. „Egyetek rendesen!” – mondta, és mielőtt egy köszönömöt mondhattunk volna, már el is tűnt... Csak néztünk egymásra bambán. Valószínűleg az aznapi ebédjét adta oda... Visszatérve a szállásra, Noémi a maga naív módján szembesített minket a ténnyel, hogy nincs több pálinkánk: „Miért adtátok oda annak az embernek a pálinkánkat?” – kérdezte. Kiderült ugyanis, hogy újdonsült barátunk (az, akivel olyan jót társalogtunk) megkérte a leányzót, hogy keresse meg, mert mi azt mondtuk, hogy nekiadjuk. Na bumm! Így jártunk, ezzel már nem tudtunk mit kezdeni... Másnap reggel visszamentünk a kocsmába, hogy feltöltsük a vízkészletünket, s ha már ott voltunk, megkérdeztük van-e egy liter eladó pálinkájuk. Kérdezték, hogy hát a miénket így benyakaltuk már vagy mi történt, mi meg elmeséltük, hogy jártunk. Kezünkbe nyomtak majdnem egy liter pálinkát (ez már alma volt), és mondták, hogy az árát majd megbeszélik az illetővel. Mondtuk, hogy ne bántsák, annyira azért nem haragszunk, meg amúgy sem árulkodni akartunk, csak pálinkát...

Folytattuk utunk a folyón. Egy másik cikk kellene, hogy csak a vízen szerzett élményeimet elmeséljem. Így hát egyelőre nem fogom megtenni:)
ugornya(1).jpg
Ezután a következő helyszín ami igen emlékezetes számora Gergelyiugornya, a Szamos-torkolattal szemben egy hatalmas homokos strand. Nagy volt az élet, a vizet nem lehetett látni a partközelben a sok embertől, fent teraszokon ültek söröző emberek, hamarosan már mi is közéjük tartoztunk. Ahogy besötétedett, a buli kezdett átalakulni: mindenhol részeg fiatalok rajcsúroztak, kergették egymást a tinik, és parasztosan kiabáltak. Mi - pálinkánk társaságában – kedélyesen kapcsolódtunk be egy-két poén erejéig, élveztük a miliőt. De a java csak ezután jött. Messziről kőkemény rock&roll zene ütötte meg a fülünk. Nosza, házibuli van jó zenével, ott a helyünk, majd bepofátlankodunk vagy valami lesz. Ahogy erősödött a zene, kezdtünk elbizonytalanodni, hiszen ember már nem nagyon volt ott a cölöpös házak közt. És akkor megláttuk ŐT. Egyedül egy ilyen házikó kis teraszán állt. Megtorpantunk, majd valamelyikünk megkérdezte, hogy csatlakozhatunk-e: máig nem tudom jó döntés volt-e. De azért azt hiszem igen. Tóni bácsinak hívták, ha jól emlékszem, és egyedül ünnepelte a 70. születésnapját. Nagyon örült nekünk, és iszonyatos hangerővel bömböltette a házimozirendszerén az ’50-es ’60-as évek overdrive rock&rollját. Én nagyon szeretem az ilyen zenét, de itt fájt a hangerő. Aztán bátyámékat elküldte sörért, mi meg ottmaradtunk Noémivel. Ránk parancsolt, nem tehettünk mást: táncolnunk kellett. Nekem falábam van, Noémi sem az a táncikálós típus. De azért roptuk, és sürgettük gondolatban tesómékat. Végre megérkeztek. Tóni bácsi mutatni akart egy zenét nekünk, de rossz gombot nyomott meg a távirányítón, és egyszer csak 500 decibellel üvöltött a fülünkbe az RTL Klub. Ő meg csak bénázott, előjött belőle a nagypapa, hol felvette a szemüvegét, hol levette, és közben motyogott magában (valószínűleg, mivel hallani esély nem volt). Kimentünk a teraszra. Aztán összenéztünk, és megértettük: futás! Rohantunk lefelé az 50 fok lejtésű lépcsőn, csoda hogy ki nem törtük a nyakunkat. Aztán csak tovább. Szégyenünkben mégcsak hátranézni sem tudtunk.

Zúgó füllel feküdtünk és sajgó fejjel keltünk aztán. A strand néptelen volt, hamarosan megtudtuk, miért: az éjszaka folyamán 9,5 métert jött fel a Tisza. Aki még ott volt, az pakolt. Nekünk is igyekeznünk kellett. Ez a reggel fordulópontot jelentett a táplálkozásomban. Azelőtt ki nem állhattam a hagymát. Még azt sem szerettem, ha egy ételben érződik az a bizonyos hagymaíz. De itt reggel annyira használhatatlan voltam, és annyira kellett volna használnom magamat, hogy végül elébe álltam a gyógykezelésnek: egy fej vöröshagyma tisztán. Esküszöm jobb volt, mint akármilyen energiaital. Felpattantam és pörögtem aztán, mint a fagyigép. Azóta imádom a hagymát. Minden formájában.

A következő napokban eveztünk tovább lefelé egy szeméttelep közepén. 2 pillepalack per négyzetméter átlagban, néha szinesítve egy-két darabosabb álattetemmel. Rájöttünk mi történik Romániában ha megtudják, hogy jön föl a víz:lomtalanítás. Mást nem tudtunk elképzelni, hogy honnan jöhetett ennyi szemét.

Zavarosak a fejemben már az események egy kicsit... Nem emlékszem már pontosan, hogy hol mi történt. De valami mindig történt. Volt például egy ilyen mókás kis jelenet, amikor csorogtunk lefelé, kihasználva azon ritka pár órát, amikor sütött a nap. Ebben a ringatózós dolce far nientében pillantottunk meg egy nagy uszályt, vagy valami hasonlót. Odaeveztünk hozzá, láttuk, hogy két ember van rajta. Megkérdeztük tőlük, hogy „Elnézést, mi folyik itt?!”. Mire az egyik odaszólogatott, hülye vagy fiam, meg ilyeneket, a másik meg úgy röhögött, hogy köpködte a dinnyét a hasára...
Aztán volt egy olyan eset is, ami majdnem nem lett vicces sztori. Mint mondtam, az időjárás nagyon szeszélyes volt egész héten. Volt, hogy több órára kisütött gyönyörűen a nap, és pont mire megszáradtak volna a cuccaink, jött egy nagy eső, és újra minden ázott... Hát ilyen idő volt akkor is, amikor ez történt. Eveztünk lefelé – ekkor már sajnos csak négyen, mert Ákos megbetegedett (de tényleg!) és Záhonynál levált tőlünk -, amikor meg kellett állnunk, mert Noéminek pisilnie kellett. Nekünk, srácoknak ez nem jelenett akkora problémát, a végére már nagyon profik voltunk a témában, de a leányoknál ugye ez másképp megy. Így hát kikötöttünk egypár halászladik mellett, és volt ott egy hevenyészett sátor-szerűség is. Ennek nagyon megörültünk pár perccel később, ugyanis egyik pillanatról a másikra iszonyatos vihar tört ki. Nagyon fújt a szél és zuhogott az eső, mi meg kuporogtunk a sátor alatt, ami placebónak megtette végül is. Aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is ment... Kisütött a nap, fölmentünk a töltésre, láttuk, hogy egész közel ott van egy falu, betonút vezet oda. Na, ha már itt vagyunk – gondoltuk – menjünk el oda, nézzük meg milyen hely, és találjuk meg a kocsmát. Hamarosan be is léptünk egy igazán szocreál kockásabroszos helységbe, mi, a négy bőrig ázott túrázó. A menü unicum+sör+kávé. Mosolyogtak is rajtunk, amikor kikértük. Emlékszem, beszélgettünk valami nagyon részeg taggal is. Aztán tovább álltunk innen is. De igazából áldottuk Noémi szükségét, mert ha az a vihar a vízen ér minket, akkor tuti, hogy borulunk, és folytatni meg már nem is akarom...

A következő táborhelyünk amire emlékszem, egy olyan hely volt, ami nem volt különösképp közel egy településhez sem, egy viszonylag kényelmes homokpad volt.Kecsege bácsi nézte egy órán keresztül, hogy hogyan szerencsétlenkedik a városi ember a tűzrakással, amikor nedves a fa. Mikor már majdnem teljesen sötét volt, odajött, kiadta az ukázt, hogy menjünk, hozzunk minnél több fát (nem baj, ha nedvesek) és minél több akáclevelet, zöldet. Csak néztünk, amikor se perc alatt begyújtotta a tüzet, az akác lombja úgy égett, mint a zsír. Megtudtuk, hogy ő régen fűtő volt. Kecsege bácsit azért hívják így, mert nagyon tudja, hogy kell kecsegét fogni, még ma is, pedig ma már elég kevés van belőle. Egyszer még vicsegét (a viza és kecsege ritka hibridje) is fogott. Ő volt a Felső-Tisza Matulája. Nagyon szimpatikus ember volt, de nem beszélt sokat. Csak elvolt.

Végül csak eljutottunk Tokajba, igaz egy nap késéssel. Bátyámék elindultak keresni egy borospincét, amíg mi tábort vertünk. A híd mellett volt a kempingünk, a túloldalán egy főiskolának a gólyabálja volt. Estére el is jutottunk arra a szintre, hogy be akarjunk menni, pedig azt a bort, amit hoztak, csak én tudtam meginni, de másnap én is megbántam. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen rossz bort is lehet kapni Tokajban.. Mikor a buli bejáratához értünk, mondták, hogy 2000 forint fejenként. Hát azt be nem vállaljuk, de azért gondoltuk egy próbát megér, hátha sikerül beszöknünk. Már ketten át is másztunk a kerítésen, mikor odajött az előbbi bizonsági srác, és mondta, azonnal menjünk ki, amúgy jó poén volt, hogy megpróbáltuk meg minden, de nem lehetünk bent. Oké-oké, mondtuk, és amint eltűnt, gyorsan felhúztuk a drótkerítést és - ezúttal alulról kerülve meg – mindannyian sikeresen bejutottunk. Rohantunk a tömegbe, hátha ott elvegyülhetünk, beálltunk vonatozni a gólyák közé. Jörgsen a piás pultnál már talán el is kezdett fűzni egy csajt, amikor az iménti srác sokadmagával megjelent, és kitessékeltek minket a partiból. Bátyám még egy negyedik kísérletet is tett, mepróbált elbújni kifelé menet egy fa mögé... Egyébként nagyon gáz buli volt.

Viszont a túra, hát az örök élmény marad nekünk! Igaz, nem biztos, hogy mindenre pontosan emlékszem arról a hétről, de hogy ezekre az emberekre kristálytisztán, az biztos. Meg a kallerra visszafelé a vonaton, aki egy ritka nagy tapló volt.

Szólj hozzá!

Címkék: útikönyv tisza

A bejegyzés trackback címe:

https://mtklub.blog.hu/api/trackback/id/tr412188470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.