Ah! Egy újabb feltaláló magyar! -kiálthatna fel a külföldi olvasó, ha netalántán angolul jelenne meg az mtklub (htclub). Bár Dulovits Jenő az egyik legismertebb magyar fotóművész és fényképezőgép-konstruktőr kis hazánkon kívül, itthon sajnos nem sokat hallani sem művészetéről, sem találmányairól.
1903-ban született Ipolyságon, a fényképezéssel már gyermekkorában elkezdett megismerkedni. Már akkor is saját készítésű fényképezőgépét használta, melyet fekete kartonpapírból, fából és nagyítóüvegből készített. Labortechnológiáját is ő maga fejlesztette ki (valószínűleg kis segítséggel, de ez 1910 körül akkor sem volt egyszerű mutatvány) A kezdetleges szerkezettel egy órás expozícióval fotózott, épületeket, szobrokat. A fényképészet mellett hegedülni tanult. Később Pestre költöztek, ahol elvégezte a tanárképző főiskolát, majd munkába állt, mint tanító. Folytatta az „amatőr” (nem hivatásos) fényképezést és kísérletezett a különböző előhívási módokkal, új utakat keresett. 1924-ben saját maga által csiszolt és konstruált lencserendszert készített.
Akkoriban a festőies stílus volt a divat a fényképművészetben, amelyhez a „lágy rajz” (a kifejezés nem életlenséget jelent!) is hozzátartozott. Ezt a 30-as években a magyaros stílus követte, mely a népi jellegű témákhoz fordult, és gyakran alkalmazta az ellenfényes beállításokat. Dulovits művészete ezek közt a formai követelmények között csiszolódott tökéletessé, fotóit külföldön is nagy elismerés fogadta. A lágy rajz a magyaros stílusnál is divatban maradt, és amikor Dulovits egy elrontott csiszolású lencsét - amelyen koncentrikus körökben bemarások voltak – az objektív elé helyezett, meglepődve látta: feltalálta a lágyító előtétet! Az évszám 1928. A találmányra nemsokára szabadalmat jelentett be, és Tóth Miklóssalösszefogva megindult a DUTO lencse gyártása. Ezt mai napig e néven ismerik a fényképészek a világon, Jamaikától Kamcsatkáig. Időközben kiforrta magát fényképészünk előhívási technikája is, ami rengeteg elismerésben és fotópályázatokon nyert díjakban öltött formát. A forradalmi eljárása segítségével (melyről később roppant sikeres könyvet is írt) az ellenfényes témákról is minden részletet megjelenítő képeket készített.
1943-ban megvalósult gyerekkora másik álma: filmoperarőrként dolgozott a Kádár Kata című rövidfilmen, mely Kodály Zoltán zenéjét használta fel. Ugyanebben az évben három fényképezőgéppel kapcsolatos szabadalmat nyújt be a Hivatalnak. Mindhárom a kortárs gépek akkori nehezen megoldható és hátrányos hibáit volt hivatott kiküszöbölni. 1944-ben egy újabb, ezúttal nagyjátékfilmhez kérték fel, amelyet el is kezdtek forgatni – háborús körülmények között – de befejezni már nem tudták: a háború közbeszólt.
Dulovits egész életében az általa használt fényképezőgépek hibáinak javításán dolgozott, kézenfekvő volt tehát az ötlet, hogy egy olyan gépet tervezzen, amely egyesítené magában korszakalkotó találmányait. Meg is tervezte aDuflex nevű gépet, amelynek első példányai 1949-ben készültek el. A gépről elég annyit írni, hogy a németek és a japánok is csak több évvel később kezdték el alkalmazni azokat a megoldásokat, amelyeket a szerkezet tartalmazott. Sajnos a kor technikájának szintjén maximumot nyújtó gépből nyersanyaghiány és „felsőbb utasítás” miatt csak néhány darab készült, így nem írta át a fotótechnika történetét – legalábbis a köztudatban. Annyi bizonyos: a szovjetek nem nézték jó szemmel hogy a kicsiny és általuk megszállva tartott Magyarországon olyan fimommechanikai remekmű készül, amely veszélyeztetné a legjobb esetben is csak közepes minőségű szovjet fényképezőgépek szinte teljes monopóliumát.
Sajnos az ötvenes évek kommunista uralmának nem volt szimpatikus a „nacionalista” magyaros stílus sem, és azok sem akik ezt tökélyre fejlesztették, így Dulovits – érdemei ellenére – kiszorult a fotós szövetségekből, és megbízásokat sem kapott annyit hogy megélt volna belőle. 1958-tól fotolaboránsként, „segédmunkás”-ként alkalmazták a Bányászati Építőnél.
1971-ben nyugdíjazták, és 1972-ben szívinfarktusban elhunyt.
Szimbolikus erejű a kontraszt utolsó munkahelyének neve és egyik könyvének előszava közt:
„A Fény szerelmese vagyok. Hiszem és vallom, hogy a fénykép legnagyobb erénye csakis a Fény kifejezése, hangsúlyozása lehet.”
Bizton állíthatjuk, hogy a kommunista mozgalmi fényképek, melyeket ő laborált, eleget tettek ennek a kitételnek...
Forrás: Fejér Zoltán: A fény szerelmese c. könyv
Garamvölgyi Gergely
(A szerző a cikket korábban a Hökkentő magazinban publikálta.)
Kapcsolódó cikkek: