Magyar Kálvária Sátoraljaújhely, Szár hegy.
„Kikel őslelkünk új bimbója,
s új ezeréves fába hajt,
és zeng a dal, zeng fagyba, hóba:
Isten, áldd meg a magyart!”
Őszi napos hűvös időben indultunk el megnézni A Magyar Kálváriát. Bajban vagyok, hogy minek hívjam. Kiállításnak nem nevezném inkább egy nagy emlékműrendszernek.
Leszálltunk a buszról, -természetesen saját hibámból- jóval később, mint kellett volna, és elindultunk megkeresni a hegy felé vezető utcácskát. Menet közben beszereztünk egy kis túlélő készletet sapka és sál formájában, amire szükségünk is volt, a feléig se jutottunk volna el nélkülük. Előző nap szétáztunk, ezen a napon meg fagyoskodtunk, de ennyit megtehetünk alulképzett műveltségünk csiszolgatásáért. Petőfi nyilván örülne, hogy az ő nevével jelzett utca vezet egy darabon a hegy és a Kálvária felé. Körülbelül 20 perc alatt elértünk egy táblához, ami a gyengébbek kedvéért jelezte, hogy itt kell letérni az emlékműrendszer bejáratához. Jobb időpontot nehezen választhattunk volna a kirándulásra, talán ha januárban jövünk, bár egyszer megnézném a hólepte bástyákat a lombkorona nélküli meztelen fák között is.
Párszáz méteres kacskaringós emelkedő után megérkeztünk a bejárathoz, egy boltíves kapuhoz, melynek hatalmas terméskőből épült falain lévő, márvány tábláiról megtudhattuk, hogy már 1936-ban megépült e mű „Trianon után a XVI. évben”, csak sajnos nem eléggé közismert e hely, lévén a II. világháború utáni elnyomás alatt a táblákat, címereket ellopták, vagy megrongálták. A hatalom nacionalistának bélyegezte, és ezzel közel 50 évre – egészen pontosan ’89-ig- megpecsételte sorsát. Ekkor a Városvédő és Szépítő Egyesület kezdeményezésére részben közadakozásból újra épült, és megszépült a Magyar Kálvária.
Ezután jött a mi kálváriánk is. Sapka, sál, nagykabát ellenére is vacogtunk, de megérte. Már az elején gyönyörű tájkép fogadott minket a jóval alattunk elterülő Sátoraljaújhely képében. Egy részen még külön kis beton kilátót is építettek, ami kb. egy másfél méterrel emelkedett ki az útból. Valahol itt találtam egy vándorbotot, gondoltam könnyebb lesz vele feljutnom, meg stílusosan akartam túrázni. Egyik kezemben bottal, másikban barátnőmmel szerencsétlenkedtem felfelé menet, meg-megállva, hogy néhány képet készíthessek. Közben persze fényképezőgép elő, barátnő botnak támasztva. Fagyott kézzel és abszolút maximalizmussal (évekig fogom retusálni) lefotóztam mind a 14 emlékbástyát, avagy stációt, és a hozzá tartozó 38 emléktáblát. Innentől kezdve nehéz a dolgom, mint cikkíró, mert a bástyák lényegében ugyanolyanok mindegyiken pár táblával. A látvány is gyönyörű, de az emberből inkább az idézetek hozzák ki azt az érdekes bizsergető érzést, amit nehéz elmagyarázni. Talán azt éreztük, hogy kicsit belecsöppentünk a Történelembe. Szegediként nehezen érzékelem, hogy az ország többi részéről mekkora terület „tűnt el” akkoriban.
Nagy nehezen felértünk. Néhol már láttuk az alagút, akarom mondani út végét, mikor a fák lombjai közt megpillantottuk a Trianon utáni századik 3 színű lobogót, mely a Rongyva „folyam” túlpartján is jelzi: ez már miénk. Mert ugye trianoni békeszerződés szerint hajózható folyamunk volt e kis patak – amit jó esetben száraz lábbal átszelhetünk – és e „nyelvi félreértés” okán itt húzták meg a határokat, nehogy a Duna és a Tisza mellett maradjon egy nagyobb szállításra alkalmas folyamunk.
Naplementére értünk fel és pár percet időztünk a zászlónál. Mint jó turisták készítettünk pár képet. A hegy tetején lévő tisztás másik felén egy kis kápolna várt minket, melyet egy hatalmas kőből készült Szent Koronával fedtek be.
Ezúttal nem a hidegtől mereven szemléltük a környező dombokat, és a mögéjük lenyugvó napot, mely még rásütött a kápolna mögötti szakadékban elhelyezett Wass Albert emléktáblára. Lassan azonban indulnunk kellett. Lefelé menet betértünk egy kis panzió éttermébe. Ettünk, bedobtam két sört majd elindultunk a buszállomás felé, hogy még időben visszaérjünk szállásunkra egy közeli 258 lakosú kis faluba, ahol még szerencsére parázslott a fa, amit pár órával korábban otthagytam, és felmelegíthettük elgémberedet tagjainkat.
Az ember kicsit beleborzong, mikor olvassa a feliratokat, végiggondolja mit vesztettünk Trianonnál, és ez a hely, mint ahogy talán ez az oldal is az emlékezésről szól.
Lezárásként egy Babits idézet:
„Nem a feledésben van orvosság,
Hanem éppen az emlékezésben.”
A Magyar Kálvária állomásai
Kassa- Lőcse - Késmárk - Igló - Podolin - Besztercebánya - Körmöcbánya – Selmecbánya –Nyitra - Krasznahorka – Trencsén – Komárom – Pozsony - Csíkszereda - Sepsiszentgyörgy - Székelyudvarhely - Kismarton – Csáktornya – Fiume – Anyák Tere- Temesvár - Szabadka - Zenta- Orsova – Vajdahunyad – Arad - Brassó - Nagyenyed – Segesvár - Gyulafehérvár – Marosvásárhely – Kolozsvár - Nagyvárad - Szatmárnémeti – Máramarossziget - Eperjes - Munkács – Ungvár
Forrás:
Egy zempléni térképes utikalauz
http://www.satoraljaujhely.hu/
Tidzsi
