Augusztus végén tizenegyedik alkalommal került megrendezésre a Nemzetközi Tiszai Halfesztivál. A szegedi oldalon a jól bevált popzenekarokra rázza a seggét a plebs, és drága pénzért veszik a középkategóriás halászlevet. Bizonyára elhiszik róla, hogy első osztályú. Elvégre egy halfesztiválon vannak, ráadásul Szegeden, a halászlé fellegvárában. Miután megeszik a kisadag, ám annál drágább ételt, csak a hulladékként felhalmozódó műanyagtányér marad utánuk némi parfümszaggal kísérve. Csakhogy a műillat gyorsan tovaszáll és csak a valóság marad ott. A szemét, a műanyag.
Egy éve még megpróbáltuk átvenni a fílinget, beépülni, de valahogy nem sikerült. Irigy Hónaljmirigy, hatalmas felfújható reklám-gumikapu, stb. Hát nem tudom, de nekem nem ezek a dolgok ugranak be egy efféle gasztronómiai esemény kapcsán. Sokkal inkább jó kis nép-, cigányzene, valamiféle régiesen modern, díszes külcsín, amelynek segítségével sokkal inkább magáénak érzi az ember a hazai halfogyasztás csodás örökségét. Például szívesebben olvastam volna dolgokat a szögedi halászlé történetéről a gumikapun található, befogadhatatlan reklámhegyek helyett. Valami szép kis faragványon.
Jó persze, kell a reklám, kellenek a szponzorok, de, ha a pénz szaga (egy bizonyos mennyiség után már van neki) elnyomja a halászlé illatát, akkor ott már baj van.
Szeptember elsején Bálint haverral a Tisza másik partján, az újszegedi Partfürdőn jártunk, ahol teljesen más világ tárult elénk. Ez a fesztivál privát része volt, ahol különféle civil szervezetek, politikai pártok sütkéreztek. Meg tudomásom szerint itt zajlott maga a verseny is. Finom halászlevet kaptunk egy ittas társaságtól, majd elindultunk szétnézni. A parton lekuporodtunk egy cigányzenekar mögé, közvetlen a Tisza-partra. Felbontottuk a Bikavéremet és hallgattuk a zenekart. A sok vidám ember az előtérbe mulatozott és tömte pénzével a bandát. Egészen szép volt a naplemente, gyönyörűen tükröződött vissza a Tiszáról. Már a bárgyú tömeg se zavart annyira túlparton. Innen az is szépen mutatott. Aztán ahogy telt-múlt az idő, újabb borok és újabb ismerősök kerültek elő. A zenekar egyre nagyobb beleéléssel húzta. Freestylereket megszégyenítő improvizációkat ordítottak bele a mikrofonba, melynek membránjához egy-két részeg is odakeveredett. Elmondhatjuk tehát: jó kis piknik alakult ki.
Később, amikor a cigányok elhalkultak (rágyújtottak), tárogatószóra lettünk figyelmesek. A Tiszának játszott egy idősebb ember 20-30 méterrel odébb. Az emberek meg némán hallgatták, néha bele-beleénekeltek. Nagyon szép volt. Aztán újra rákezdett a banda. Az emberek mulattak. És hatalmas butykosokkal nyomultak. Leptünk is tőlük bort a kis féldecis pohárkánkba. Szép lassan leszállt az éj. A harmadik töltés után a hölgy elment. És visszatért két teli üveggel. Az egyik egy rosé volt. Nagyon finom volt, de nem volt benne semmi különleges. De a másik. Olyat nem ittam előtte. Azóta se. Nem volt rajta címke, így nem tudom, hogy hívják azt a nagyon gazdag ízű, karamellás, testes, száraz vörös nedűt. A banda újra elővette a már elpakolt hangszereket. És húzták, most már beljebb a Tisza-parttól. Az emberek meg csak táncoltak és időnként meghúzták a hatalmas butykost, hogy újult erőre kapjanak. Nagyon jó volt a hangulat. És sokan ezt a túloldalon nem is tudják. Vagy, ha tudnák, akkor se tudnák értékelni. Tisztelet a kivételnek.
Lacó