A csángó muzsikára jellemző, hogy ma már gyakorlatilag mindenféle hangszeren művelik, nem ritka a komplett dobfelszerelés, a szintetizátor, a szaxofon és az elektromos gitár jelenléte sem! A hagyományos felállás azonban a furulya egyedül, illetve több furulya együtt, vagy a hegedű-koboz, illetve a hegedű-cimbalom felállás. Ez mára annyiban változott, hogy a hagyományosnak mondott zenét játszó zenekarok is legalább három tagot számlálnak: a furulya/hegedű és a koboz mellé dob társult.
Leggyakoribb hagyományos hangszerek
Dob
A dobról érdemes megjegyezni, hogy a mai táncházas zenében kétoldalt bőrözött, azaz kétfenekű dobot használnak, esetleg kolomp vagy cintányér kiegészítővel. Valószínű, hogy ez nem volt mindig így: Petrás Mária véleményére hagyatkozva kijelenthetjük, hogy amennyiben ütőhangszert is használtak a muzsikáláshoz, akkor a csak egyik oldalán bőrözött, úgynevezett sámándobot alkalmazták. Ahogy Balogh Sándor is rámutatott, ez nem bizonyított tény, viszont a sámándob meglétére és az újévköszöntéshez kapcsolódó urálás illetve hejgetésnépszokásában való használatára vannak adatok (Sárosi, 1998:26), a kétfenekű dob elterjedése pedig a XX. századra tehető.
A moldvai zenével több szempontból is párba állítható ír muzsikában szintén hatlukú furulya, vagy hegedű viszi a prímet, ezek kíséretét pedig manapság már gitár és egy bodhran nevű dob adja. Ez a dob azonban az 1920-as évekig nagyjából évente egyszer-kétszer volt használatos, főként szelleműzésre, varázslásra használták. Itt is érvényesülni látszanak tehát a hangzás korszerűsítése és a táncolhatóság érdekében végrehajtott változtatások, melyeket a ma már autentikusnak mondható formációk viselnek magukon (forrás: Kiss Sándor és Kovács Gáborján – Bran együttes).
Koboz
Abban Kobzos Kiss Tamás, Pávai István és Sárosi Bálint is egyetért, hogy a koboz a lantfélék családjába tartozik (Kobzos, 2001:100, Pávai, 1993:28 és Sárosi, 1998:48), esetében viszont csak négy pár húrt számlálhatunk és általában a négy párból kettő ugyanarra a hangra van hangolva, pl.: A,E,A,D vagy G,D,G,C vagy D,A,D,G. A koboz szerepe manapság elsősorban a ritmus megadása, de emellett harmóniák befogásával átmenetet képezhet a dallamvivő és a kíséret között. A régiesebb kobozjáték terclépegetésekkel, dallamkövetéssel, esetleg kettőshangzók pengetésével kísérte a hegedűt vagy az éneket, és ritmikailag nem vállalt a maihoz hasonló erőteljes szerepet (Sárosi, 1998:48-49).
A koboznak rengeteg rokon változata létezett és létezik jobbára arab és távol-keleti területeken. Ahogyan Pávai István megfogalmazza:
„a nálunk is meghonosodott rövid nyakú, hátratört kulcsszekrényű koboz tulajdonképpen a perzsa barbatból kialakított és a 17. századtól kezdve az egész arab-iszlám területen elterjedt ud leszármazottja. … Bizáncon keresztül került hozzánk” (Pávai, 1993:28).
Kobzos Kiss Tamás egy írásában Orbán Balázsra hivatkozik:
„Magyar hangszerként Orbán Balázs írja le először egyértelműen a hétfalusi csángók táncmulatságairól szóló leírásában (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest 1873.):
„a kobza egy guitareszerű hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolc húrja van, ezt tollal pengetik, s a zenekarban a nehezen hordozható czimbalmot helyettesíti, s talán nem tévedek, ha ezt a régi költők által használt kobozzal, miként neve is jelöli, ugyanazonosnak tartom.”
Ez a leírás tökéletesen ráillik a ma használatos moldvai csángómagyar és román hangszerre is (talán azzal a különbséggel, hogy ma inkább hét bordával készítik a hangszert). Ez azonban persze még nem jelenti teljes bizonyossággal azt is, hogy Orbán Balázs állítása igaz” (Kobzos, In.: Balogh (szerk.) 2001:101).
A fentieknek megfelelően, a moldvai csángóknál a kobozzal azonos szerepkört tölt be a cimbalom, illetve ennek is a román hangolású, úgynevezett kiscimbalomváltozata. E hangszer a 19. század végén vált népszerűvé, és ezzel egyidőben figyelhető meg a koboz szerepének háttérbe szorulása is (Pávai, 1993:30).
Furulya, kaval, tilinkó
A furulya vagy sültü(a név valószínűleg a süvöltő szóból származik, néhol Moldvában gyakran mondanak sz-t az s helyett, így ismert a szónak a szültü nevű változata is) (Sárosi,1998:80) egy olyan hatlukú furulya, amelyen a síp légterelője a lukakkal átellenes oldalon helyezkedik el (képet lásd melléklet, Sárosi, 1998:81). Ezáltal lehetőséget biztosít a furulyásnak, hogy alsó ajkával a síp és a légterelő közé „befogva” a furulya erőteljesebb, teltebb hangot adjon, amit a furulyába való „beledünnyögéssel” tovább lehet fokozni (Balogh, 2001:7). Ezen a „hátsó” vagy „alsó” oldalon nincsen oktávváltó lyuk, mely a balkáni furulyák többségén megtalálható, így a fúváserősség határozza meg azt, hogy milyen magasan szólal meg a furulya. Az Erdélyben és Moldvában használatos hatlukú furulyák mindegyike szűkülő furatú, ennek a hamisság szempontjából van jelentősége, így ugyanis lehetővé válik egy igen kényelmes ujjtartás a furulyás számára: az egy-egy kézre eső három-három luk egymástól nagyjából egyforma távolságra helyezhető, anélkül, hogy a furulya bántóan hamis hangsorral rendelkezne (Balogh, 2001:5).
Itt kell szólni egy úgynevezett kettős- vagy ikerfurulya nevű hangszerről, mely két azonos hosszúságú csőből álló, rendszerint egy darabból előállított furulya. Ezen a hangszeren csak az egyik csövön vannak lukak, a másik cső az alaphanggal és az alaphang átfúvásos felhangjaival kíséri a dallamot vivő „ikertestvérét” (Balogh, 2001:6). Az utóbbi időben egyes görgényhodáki furulyakészítők rendre a luk nélküli csőre is fúrnak egy lukat (a másik oldal legalsó lukával azonos magasságban), amit megfelelően használva a mollos dallamok is harmonikusabb kíséretet kaphatnak, ez azonban bizonyos esetekben ujjrendi nehézségeket okoz.
Szólni kell még egy speciális ötlukú furulyáról is, melyet kaval vagy kavál néven ismernek és melynek speciális hangsora egészen keleties hangzásokra is képes, amúgy furulyaszerűen, de kevés furulyás dallamot muzsikálnak rajta (Balogh, 2001:5). Ezt a hangszert nem ismerik minden faluban, de Klézsén és Somoskán használják. Erre utal egy Klézsén gyűjtött ballada egy részlete is:
„…Ha fejem veszitek, Ingem temessetek
Tellám kapujába, Bárányok lyászlyába,
Nagyobb furulyámat Tegyétek fejemhez,
Kisebb furulyámat Tegyétek lábamhoz,
Ha alól fúj je szél, Fújja, fúdogalja,
S eki azt meghallja, Mingyá es azt mondja,
Szép fehér pekurár, Magát havalygassa,
Magát havalygassa, Hazáját sirassa…”
(gyűjtötte: Kallós Zoltán, Klézse, 1955.)
(In: Balogh (szerk.), 2001:5)
Ismert továbbá egy tilinkó nevű, luk nélküli furulya, amelyen dallamot a fúváserősség változtatásával illetve a furulya alján levő lyuk befogásával és elengedésével lehet játszani (Balogh, 2001:6). Ezt a hangszert ma már furulya mintára készítik, ugyanolyan dugós sípszerkezettel és a képzeletbeli lukakkal átellenes oldalon található légterelővel, ahogyan azt már leírtam. Régen a tilinkó, vagy tilinka múló hangszer volt, frissen tört fűzfaágakról húzták le a háncsot, és ha az egybefüggő cső formáját megtartotta (vagyis nem szakadt el), akkor az egyik végéhez közel egy ék alakú bemetszést hajtottak végre. Ezt a végét fújta és a nyelvét használta „dugónak” az, aki tilinkózni akart (Sárosi, 1998:80 és Balogh, 2001:6). Mások ugyanezt a tilinkót úgynevezett peremfúvásos technikával szólaltatták meg, de a hangszer így sem volt igazán tartós. Mihelyst a háncs kiszáradt, a cső megrepedt és használhatatlanná vált, így a modernebb szerkezetű, tartós, „többször használatos”, úgynevezett dugós tilinkó került előtérbe, melyet Bartók a máramarosi románoknál is megtalált (tilincă cu dup) (Pávai, 1993:20).
Hegedű
Saját megfigyelésem szerint a hegedű- vagy cinigé játéknak általános jellemzője más erdélyi vagy jelenlegi magyarországi tánczenékhez képest a virtuóz vonóhasználat, mely sajátosan szaggatottá, pattogóssá teszi a moldvai csángó hegedűszót. Emellett érdekes hangközök is megjelennek a moldvai csángó hegedűjátékban. Horváth Szilárddal tett közös megfigyelésünk, hogy nem ritkán a kis- illetve nagyterc ugrások helyett olyan, úgynevezett semleges tercet fognak a hegedűsök, amely például zongorán nem is szólaltatható meg (pl.: Fehér Márton: Zdrobuleanca). Sárosi Bálint a Gyimesben élő csángók hangszeréről írja, hogy egy ötödik, úgynevezett rezgőhúrt is felszerelnek a hangszerre, ami a teltebb hangzás elérésében jut szerephez (Sárosi, 1998:59).
Ritkábban használt hagyományos hangszerek
Duda
Szintén dallamvivő hangszerként, de leginkább önálló „zenekarként” funkcionál(t) a csimpolya vagy duda (nevezik gajdnak és sípnak is), amelynek mindössze egy oktáv a hangterjedelme (Sárosi, 1998:109), ezért a lejátszható dallamok száma itt kisebb.
„Moldvai magyar dudásokra Zakariás Attila bukkant a hetvenes évek végén. Az erdélyi magyarság népzenéjéből viszont teljesen kiveszett ez a hangszer, emlékét csupán a Sípos családnév őrzi” (Pávai, 1993:25).
Doromb
Dorombot használtak az egész Kárpát-medencében, mára azonban jobbára Moldvában maradt csak fönn, Erdélyből is teljesen kiveszett. Ezen a hangszeren a hangmagasságot
„szájüreg nyelvünk segítségével történő tágítása vagy szűkítése, a hangerőt pedig elsősorban a pengetés erőssége befolyásolja” (Sárosi, 1998:18).
Pávai István is utal írásában, hogy
„a magyar néprajzi tájak közül ma inkább Moldvában gyakori a[hangszer előfordulása], …17 adatközlő kiváló dorombjátékos volt” (Pávai, 1993:38).
(pl.: Farkas Péter: Szerba sztudencilor).
Citera
A citera sem ismeretlen, bár igen ritka; Sárosi nem is említi a Moldvában használatos hangszerek között (Sárosi, 1998:31). Ide jóformán csak Zsitár Márton neve köthető Forrófalváról, valamint egy klézsei bácsié, aki (Balogh Sándor elmondása szerint) immár évek óta nem hajlandó citerázni. A hangszer ma a koboznál sokkal szélesebb körben elterjedt és ismert hangszer, majd mindenütt megtalálható a Kárpát-medencében (Sárosi, 1998:31) (pl.: Farkas Péter: Szerba sztudencilor).
Levélsíp
Szólni kell még az úgynevezett cicélés ről, másnéven pipélésről. Cicélni erősebb levél segítségével lehet, melyet a szájpadláson át a fogak felé préselt levegő rezegtet meg, hangja kicsit a fütyülésre, kicsit a furulyaszóra emlékeztet (pl.: Farkas Péter: Szerba sztudencilor). Manapság a levelet nem ritkán felcserélik egy-egy darab erősebb műanyagra, például irattartó nylon egy darabjára, amint már Benke Félix esetében is láttam. Ezt a zeneszerszámot levélsípnak is mondják, és nem kizárólag Moldvában ismert, hanem jószerivel az egész Kárpát-medencében, hangterjedelme pedig akár másfél oktáv is lehet (Sárosi, 1998:70).
Bika
A bika egy dörzsöléssel megszólaltatott dobféle, mely a magyar nyelvterületen belül csak ezen a vidéken használatos, itt is csak az újévköszöntő hagyományban. Többnyire feneketlen vödörből, dézsából készítik, melyre középen kilukasztott bőrt feszítenek. A lukon körülbelül egy vonónyi lószőrt húznak át, a bőr belső oldalán kis fadarab gátolja meg a szőr lukon való átcsúszását. A földre állított dézsa fölé áll a játékos és megnedvesített kezével húzza a feszes lószőrt, amely így megrezgeti a bőrt. A keletkező hang alapján hívják bikának a hangszert (Tátrai – Karácsony Molnár, 1997:258 és Sárosi, 1998:29). A bika hangját utánozni lehet egy dobon is: a zenész benedvesített ujját tologatja a bőrön a hangszer közepe felé, úgy, hogy az ujj rezgesse meg a bőrt, ezáltal betöltve a lószőr szerepét (Benke Félix, Walch Márton elmondása alapján, 2003).
Ének
Természetesen a mindenhol „kéznél levő” hangszerük az embereknek itt is az énekszó. Noha dolgozatom tárgyát nem képezi a vokális népzene elemzése, fontosnak tartom legalább megemlíteni a zenének ezen ágát. Ugyanis egyes táncoknak létezik énekes változata is (Virágtánc, Gergelytánc, Tanulótánc, Öreg vagy Lapos Magyaros, Keresel, Serény Magyaros), más táncokat pedig kobozkísérettel dúdolnak, laláznak (pl.: öves – CD-melléklet: Gyöngyös János: Öves). De nagyon fontos szerepet töltenek be az úgynevezett „szentes énekek”, melyek rendszerint ünnepekhez, jeles napokhoz kapcsolhatók, vagy a balladák, melyek vizsgálata önmagában kimerítené egy hasonló dolgozat kereteit.
Modern, nem hagyományos hangszerek
Fa- és rézfúvósok
A klarinét, szaxofon, valamint rézfúvós hangszerek használatának elterjedése a II. világháború utánra tehető, amikor is a katonazenekarok hangszereit a cigány muzsikusok vették kézbe. A szaxofon nemcsak a moldvai csángó zenében és nemcsak szóló, vagy prímet vivő hangszerként jelent meg, hanem az ekkortájt létrejövő, trombitákkal, harsonákkal és kürtökkel felálló, rendszerint cigányok által szervezett rezesbandákban is aktív szerepet kapott.
Szükséges megjegyezni, hogy a rézfúvós hangszerek megszólaltatása a helyi cigányzenészek által csak legritkábban „iskolai” tanulás következménye. Néhol a szó szerint eldobált hangszereket vették magukhoz a későbbi muzsikusok, és autodidakta módon tanultak meg játszani azokon, ezért előfordulhatnak sajátos fogás- vagy fúvásmódbeli eltérések a klasszikus megszólaltatási technikákhoz képest.
Egy érdekesség a fúvástechnikához kapcsolódik. Nem is elsősorban a moldvai muzsikusok körében jellemző jelenségről van szó, hanem zömmel román muzsikusok technikájára és náddal megszólaltatható, tehát fafúvós hangszerekre jellemző. Az e hangszerek (klarinét, tárogató, szaxofon) fúvókáján elhelyezett nád rezgését a klasszikus megszólaltatás módja szerint alulról fölfelé irányuló nyelvcsapással lehet megszaggatni. Az így elért staccato hatás azonban csak bizonyos tempóig produkálható kiegyensúlyozottan. Ahhoz, hogy a moldvai muzsikára is jellemző, akár 120-140-es tempót is staccato módon lehessen elérni ezeken a hangszereken, a ’nyelvelés’ technikáján kell változtatni: a nádat nem csak alulról fölfelé, hanem felülről lefelé is meg kell tudni csapni. Ennek elérésére több mód is kínálkozik: vagy a nádat lehet a fúvókán túl kihúzni, vagy pedig a nyelv mozgását kell megváltoztatni, azaz a teljesen szabályos fel-le irány helyett a fúvóka testével közel párhuzamosan mozgatva a nyelvet kell a hangszert megszólaltatni. Az előbbinek velejárója, hogy a nád a játékos nyelvét hamar megvágja, az utóbbit a közel függőlegesen tartott hangszerek esetében nehezebb elérni, tekintettel arra, hogy a fúvóka máshogy helyezkedik el a szájban és a pontos megszólaltatáshoz szükséges szorítás erőssége is más.
Pávai István szerint a rezes bandák már a háborúkat megelőzően is működtek, de a falusi emberek számára ritkán voltak hallhatóak: csak a legmódosabbak fogadtak 6-8, vagy akár 10 tagú bandát. Általánosnak számított a hegedű-koboz, vagy a hegedű-cimbalom kettőse, a legszegényebbek pedig rendre csak egy vagy két furulyást hívtak. Idővel aztán mindenféle felállásban muzsikáltak együtt e zenészek, s akár a gyűjtőket is megtéveszthette egy-egy mulatság, ahol az adott anyagi keretek két rézfúvóst és egy hegedűst meg egy cimbalmost engedtek megfogadni. Egy ilyen felállású zenekar még nem tekinthető autentikusnak. Pávai István egy másik jellemző esetet is említ: köztudott, hogy Széken a zenekar kizárólag három tagból (hegedű, brácsa, bőgő) áll, egy mulatság alkalmával azonban a zenekar összeveszett és a brácsás kiment a táncházból. Erre egy táncos hazaszaladt és elhozta – talán gyermekkori – harmonikáját, és a brácsát az est további részében így helyettesítették. Ha egy tapasztalatlan gyűjtő csak aznap este érkezik Székre, úgy, hogy nem marad, csak másnap reggelig, akkor igen jó esélye van arra, hogy a széki mulatságok zenekarainak hivatalos felállását hegedű-akkordion-bőgő felállásnak könyvelje el (Pávai István elmondása alapján, SYMA Csarnok 2004.).
Történtek feljegyzések egy főút melletti faluban, Lészpeden is, ahol dob és klarinét összeállításban muzsikált egy házaspár, majd a klarinétos férj halálával, a dallam- és táncrepertoár egy része is a feledés homályába veszett (Pávai István említése, SYMA Csarnok 2004.).
Harmonika
Harmonikát a szaxofon mellett használnak manapság, tekintettel arra, hogy hangereje értelmezhető kíséretet ad az erőteljesen megszólaló szaxofonhoz (saját következtetés). Itt érdemes azonban megjegyezni a külső-rekecsini Fehér Márton és fiainak együttesét, amelyben a prímet vivő hegedűt harmonika és dob kíséri (pl.: Fehér Márton és fiai: Serény magyaros).
Szájharmonika
Ismerik és kedvelik a szájharmonikát is, melyet alkalmanként a furulya helyett használnak kíséret (koboz és dob) nélkül. Érdekesség, hogy a speciális légzéstechnikát igénylő hangszert sokan igen magas szinten szólaltatják meg, függetlenül attól, hogy egyébként milyen hangszeren játszanak. Kiváló szájharmonikás Legedi László István, klézsei furulyás és Benke Félix, somoskai dobos is. A hangszer Moldvai megjelenés a Kárpát-medencei megjelenéshez hasonlatosan a XX. század elejére tehető (Sárosi, 1998:119).
Székely Zoltán
