Sajnálatosan aktuális téma ez, mivel sokan azonosítják, vagy egymástól függő, jegyben járó, ok-okozati kapcsolatban álló fogalmakként kezelik ezeket. A mai magyar emberek nagy hányadának felfogásában ez valahogy így jelenik meg: aki kokárdát tesz fel az szélsőjobbos, aki magyar zászlót vesz a kezébe az fasiszta, aki turul motívumot visel magán az pedig egyszerűen náci. Természetesen ez visszafelé is jól működik: aki nem tűz kokárdát magára az komcsi, aki nem hangoztatja minden nap, hogy büszke arra, hogy magyarnak született az hazaáruló, stb...
Remélem nem csak én érzem nevetségesnek, és egyben fájdalmasnak, hogy a helyzetet engedtük idáig fajulni.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy azok a tömegeknek, akik megrémülnek a mai „magyarkodó” fiatalságtól, nem teljesen alaptalanul teszik. Az ember azt hiszi el, amit a szemével lát. És mit lát? „Magyar vagyok, nem turista” feliratú pólók, nyilaskereszttel kombinált turulok, kopasz neonáci ifjak... Ezt látjuk mert ez a feltűnő, a médiában is ezeket a srácokat mutogatják, de szó sem esik azokról a patrióta fesztiválokról, ahol magyar zenét hallgatnak az emberek, íjászatot tanulnak, és tájékozódhatnak a népi sajátosságokról, nem is beszélve a bográcsban rotyogó marhapörköltről. Ez a szelektív vakság idegesítő velejárója ennek a kulturális- és fogalmi káosznak, amit nem volt indíttatásunk eddig rendbe tenni. Nem törődünk vele, mert nem mi kreáltuk a zűrzavart, nem nekünk kell ezt megoldani. Tegye rendbe az aki csinálta, ugye? A probléma az, hogy akik a mai állapot magjait elvetették, már rég nem élnek. Ránk is maradhat ez az környezet, végül is sokkal extrémebb helyzetben is élnek emberek. Csakhogy a szélsőséges körülmények szélsőséges jelenségeket hoznak létre. Ezért lehet az, hogy a saját népéről semmit sem tudó ifjak tartanak az ismeretlen idegenektől, és ez a szorongás később gyűlöletbe csap át. Megrökönyödhet akárki ezeken a gyerekeken, de akkor rökönyödjön meg önmagán is, mert nem világosítja fel, hogy utálni az olaszokat nem egyenlő azzal, hogy szeretem a népem. Képzeljék! Vannak olyan hazafiak, akik magyar népzenét hallgatnak, magyaros ételeket esznek, de a külföldi emberekkel nagyszerűen eltársalognak, mert abszolút hidegen hagyja őket, hogy nem magyarok, és beszélnek angolul, vagy franciául.
Jut eszembe, a franciák! Hát, ezek a csigazabálók vajon mit csinálnak forradalmuk évfordulóin? Kokárdákkal, felvonulásokkal, politikai hovatartozástól függetlenül, EGYÜTT ünneplik történelmük jeles napját. Nálunk működik ez? Frászt! Inkább klikkesedünk, gyűlölködünk elősegítve ezzel is a társadalmi széthúzást. Gratulálok!
Egyszer egy fickó azt kérdezte tőlem, vajon miért lenne baj, ha Magyarország megszűnne létezni és mi európaiak lennénk? A megrökönyödéstől szóhoz sem jutottam, így nem világosítottam fel, hogy Ő már európai, azon belül magyar. A kettő nem zárja ki egymást. Bánom, hogy nem mondtam semmit, ez a tag immáron az én keresztem. Ennyire elfajult volna a helyzet? Nem akarunk már magyarok lenni, mert csak a negatív dolgokat vesszük észre, holott a szép, értékelhető mozzanatok száma jóval tekintélyesebb? Vagy csak egyszerűen vállat rántunk, és nem törődünk semmivel csak, hogy ne kelljen gondolkodni?
Vagy beismerni, hibásak vagyunk? Én is, te is, ők is!
Bátyám mondta egyszer két slukk cigaretta közt: „Nekem Magyarország olyan, mint édesanyám. Nem tökéletes, nem Ő a legszebb, nem Ő a legjobb, de nekem Ő az egyetlen és ezért szeretem.” Ez a pár mondat örökre belém égett.
Végére értem mondandómnak, megyek is mert március 14-ike van, ha nem sietek, elkések egy megemlékezésről. A szekrényben csak a piros ingem találom. Nagyon elegáns, de remélem nem fogadnak majd miatta rosszalló tekintetek...
U.I.: Hazaértem a megemlékezésről. Fogadtak…
-Limpek-
