Régesrégen volt egy csehszlovák mesefilm a tévében, az Andersen mesét dolgozta föl, a Rigócsőr királyt. A film „eredeti” környezetben játszódott, egy valódi várban vették föl a jeleneteket, meg is ismertem, Árva vára volt. Dóri lányommal néztem a filmet, hát ezért néztem mesefilmet, mondtam is neki, kislányom, egyszer elmegyünk Rigócsőr király várába, hiszen itt van ez, a mi Felvidékünkön. Aztán teltek, múltak az évek és mire sor került arra, hogy éppen Árvába utazzunk, addigra szépen fel is cseperedett a kislányom és esze ágában sem volt a szüleivel tölteni a vakációját. Így a feleségemmel ketten utaztunk el, megnézni „Rigócsőr király várát”.
Komáromban léptük át a trianoni határt, majd a Vág völgyén mentünk fölfelé. Nyár dereka volt, itthon majd-kánikulával, de tudtam, az Északi Kárpátok hegységei mindig másképpen gondolkodnak, mint a pannon rónák. Olyan nyári zivatar köszöntött a Vág völgyében, amilyen csak ott lehet. Mert más volt, mint a balkáni zivatarok, az alpi nagy esők, a tátrai szelek. Délelőtt 9-10 órakor éjsötét kilométereken át, mérsékelt széllel, félelmetes hangulattal, és villámok, villámok mindenütt, térképeket rajzoló égi fények százai követték egymást.
Beckóhoz érve már lehetett valamit látni is, de a felhők súrolták a folyó-menti nem túl magas hegyek tetejét még. Zsolnán már tisztult, itt kicsit vásároltunk, egy üveg Demanovkával próbáltuk vidítani magunkat ebben a szomorú időben. Felsőkubinba érve már minden „szomorúságunk” el is szállt. Az Árva folyó menti úton haladtunk tovább.
Kanyarok-kanyarok után váratlanul kibukkant az égbetörő fellegvár, Árva vára. Kicsi falucska van alatta. A vár alatt kisvendéglők, aranyos emlékeket áruló bazársorok, parkoló a turistáknak. Mi is leálltunk, de úgy gondoltuk, szállást keresünk inkább, és másnap nézzük meg a várat. Van itt is panzió, de valamiért nem nyerte meg a tetszésünket, vagy nem volt szabad szobájuk, már nem emlékszem pontosan, de továbbmentünk fölfelé a vártól mindössze 6 kilométerre lévő Felsőlehotára, ahol mindjárt a falu szélén feltűnt a csodálatos aprócska reneszánsz fehérre meszelt falú várkastély, Árva várurának Abaffy Jánosnak a kastélya. Előtte tábla hirdette Hotel. Vastag falak, apró ablakok, sarkain négy tornyocska, kőfalak és maradványok körötte, az út túloldalán pedig a rohanó Árva folyócska.
Be is kanyarodtam a parkolójába, tán egy kocsi, ha állt ott. Vastag tölgyfaajtó, ódon lépcsőház, sehol senki. Az étterembe mentünk, ahol szintén nem volt senki, de a kellemes illatok mégis azt sejtették, hogy azért van itt élet. Aztán jött egy pincér, aki recepciós is volt, meg mindenes és megbeszéltük vele valahogy (mert csak szlovákul és németül tudott, sem angolul, sem magyarul nem beszélt), hogy szeretnénk itt maradni és estebédelni is, mert éhesek vagyunk. Kérdezte milyen szobát kérünk, volt egy szerényebb, meg apartman. Nem sokkal került többe ez utóbbi, így ezt választottuk. Nem is bántuk meg, mert pont egy toronyszobás lakosztályt kaptunk. Előszoba, fürdő, nappali, háló, és a toronyszobácska. Az ablakunkból az Árva folyót láttuk, a másik oldalon pedig a falut és messze-messze a Nyugati-Tátra hegyeit.
Egy becherovka után elfogyasztottuk az ajánlott kosztot, valami finom levest, aztán rösztlibe bundázott húst ettünk, tényleg nagyon jó volt. Az étkezés után még visszamentünk egy kicsit Árvaváraljába, vásárolgattunk, megnézegettük a kis bazárokat, legurítottunk egy-két finom sört a szép ódon kisvendéglőkben a vár alatt. Este fáradtan tértünk nyugovóra, a becherovkáktól és söröktől könnyen elaludtunk, de a tiszta levegő kellemes alvást hozott ránk.
Az Abaffyak szobájában aludtunk. Majd 500 évvel ezelőtt ők jártak-keltek, ettek, aludtak itt.
Én koránkelő vagyok, reggel beültem a toronyszobába és a fényképezőgépről letöltöttem az addigi képeket a laptopomra, majd gondoltam, lesétálok egy falusi kocsmába inni egy tuzemski rumot még reggeli előtt. A falu szélén voltunk, így mire beértem a kocsmába, volt időm gyönyörködni a csodálatos faházikókban. Voltak szépen felújítottak és voltak eredeti ütött-kopottságukban is gyönyörűek. Kis falu ez, már magyarok sem laknak itt, de az idevetődő turistának ugyanúgy jó reggelt kívánnak a kapun kilépő, a járdán szembejövő, vagy éppen az udvaron sertepertélő helyiek, mint egymásnak. Dobreráno, mondtam én is udvariasan mosolyogva fogadva a köszönést, majd én köszöntem inkább előre, hiszen én vagyok az „idegen”. A kocsmában csönd lett amikor beléptem, majd mikor kikértem a tuzemsky rumomat, ment tovább reggeli beszélgetés a féldecik és sörök mellett, csak egy-két mosolyt küldtek az idevetődő felé. A csapos rábeszélésére, igaz reggeli előtt voltam, de egy pohár sörrel le kellet kísérnem a rumot. Nem is bántam.
Aztán jó reggeli, rántotta és finom szlovák sajtok, majd irány a Vár. Szerencsénk volt, mert alig 10 percet kellett csak várni, amikor indult a várba az idegenvezetés, mert természetesen csak csoportokkal és idegenvezetővel lehet megnézni. A vezetés szlovák volt, így alig-alig értettünk valamit, de az utikönyvekből kiolvasható minden.
Valóban gyönyörű ez a vár. A szikla, amelyre épült, a vár részévé is vált. Csodálatos épségben lévő termek, berendezések. A fellegvár különböző pontjain nagyszerű kilátás az Árva völgyére, a falura. Elég népes volt a csoportunk, a vezetők mindig ügyeltek, hogy egyben maradjunk. Azért szerencsések ezek a szlovákok, hogy ilyen gyönyörű várakat „örököltek” tőlünk.
A várlátogatás után egy vár alatti hangulatos kisvendéglőben, melynek falán tábla hirdette, hogy megfordult itt Karel Capek is ettünk sztrapacskákat (káposztást és juh-túrósat is).
Délután pedig fölautóztunk az árvai víztározóhoz. Végigmentünk a mesterséges tó mellett, láttuk a kis szigetecskét. Eszembe jutottak a szép szavak, melyeket Helyey László tolmácsolt a Duna tévén ment, 1100 év Európa közepén c. sorozat Árváról szóló filmjében:
„Úgy döntöttek egyszer itt is az emberek, hogy majd ők leigázzák a természetet. Volt ugyanis az embereknek egy ilyen korszakuk. Elment nekik végképpen az eszük, osztályharcban kezdtek gondolkodni, leköpdösték az Istent, és kitalálták, a természet arra van, hogy ők leigázzák. Kitalálták, hogy remek jó móka lesz, ha a folyók visszafelé folynak, és úgy általánosságban az lesz majd az igazi, ha az egész világmindenség áramot termel, az áram meg belemegy a lakótelepi lakások szobájába, meghajtja a tévét, és attól kezdve lehet nézni Karel Gottot meg Korda Györgyöt. Ezt találták ki az emberek, szegények, és mindjárt munkához is láttak. Földuzzasztották a Vág vizét, csináltak nagy mesterséges tavakat, amelyek elöntöttek mindenféle haszontalan, idejétmúlt lomot. Elöntöttek falvakat, templomokat, öreg temetőket – létezések, hitek ezeréves színtereit. Odalett Boldogasszonyfalva, de mit nekünk Boldogasszonyfalva, hiszen mi történt itt azonkívül, hogy Magyarországon először itt fogadták el a Gergely-naptárt, vagyis itt kezdődött minálunk a modern időszámítás. Odalett Szentmária is meg a párisházi várkastély, meg még öt másik várkastély – odalettek mindenféle dolgok. Aztán egyszer csak lelkiismeret-furdalása támadt az Úrnak, hogy mindezt hagyta, és azóta itt tölti a csöndes őszöket, bennük a roppant, mély csöndű árvai éjszakákat. Olyan lett az Isten itt nagy őszökön, mint valami Robinson. Sorra látogatja még a víz alatti falucskákat is, a víz alatti templomokat is, áldást oszt a régen halottaknak – és magányosnak érzi magát nagyon. Aztán sürög-forog idefent a bágyadt napsütésben. Gondozza az öreg, elárvult sírokat – hej, ugyan nagyon árvák lettek a sírok idefent a kicsi, szegény és gyönyörű Árva vármegyében! –, gyomlálja a Kálvária ösvényét, gyomlálja el nem múló szorgalommal, kínos pedantériával, hiszen soha senki sem fog már azon az ösvényen fölmenni Őhozzá. Tesz-vesz, rakosgat a templomban, a világ legcsöndesebb templomában, Robinson templomában, a néhai Szlanica falucska szigetre került, nyáj nélkül maradt, fecskesóhajjal bélelt templomában. Tesz-vesz az Isten, rakosgat, leporolgat bűnöket, emberekét is meg a sajátjait is, aztán emlékeket, csupa szépet, kedveset, parasztok életével díszeset, megmetszi a régi rózsatöveket, amelyek nem hajtanak virágot valamiért még Őneki sem, vezekel az Isten, és próbálja túlélni a világot, amelyet minekünk létrehozott... És estébe hajlik majd a létezés Szlanica falu felett. Körbecsókolják a víz alatti házakat, utcácskákat, titokban váltott valamikori pillantásokat a furcsa tekintetű halak, s a sziget temploma elé kiül kertészkötényében az Úr.”
Még megnéztük a gátat, a betonfal résein csendesen kiáramló folyócska fölött tiszta párafüggöny gomolygott. Még egy éjszakát töltöttünk Abaffy úr kastélyában, aztán másnap útrakeltünk Sztrecsnó festői romjai, a Szulyói-sziklák, és kirándulásunk végére természetesen a gyönyörű Tátra felé (ahová mindig el kell menni, ha már arra járunk).
Mindenkinek ajánlom, hogy egyszer utazzon el Árvába, és nézze meg „Rigócsőr király” várát.
Bodócs Attila
http://www.kastielsipox.sk/start.php?c=new
http://www.mn.mno.hu/index.mno?cikk=20011&rvt=22&rvt2=57&pos=30
http://www.slovakiatourism.sk/article?id=148&category=21&lang=hu
