A népköltészet gazdag virág-, gyümölcs- és más szerelmi szimbolikáját már 1942-ben összefoglalta Lükő Gábor könyvében, A magyar lélekformái-ban. Ez a szimbólumrendszer Nyugat-Európa népeinek népköltészetében is általános, valamint a középkori és reneszánsz irodalomban. A magyar nép ennek a szimbólum¬rendszernek lehetőségeivel egész szerelmi költészetében és balladáiban művészi módon él, és szinte kizárólagosan alkalmazza a szerelmi érzés és a tőle elválaszthatatlan erotikus élmény kifejezésére. Összefoglalásomban megkísérelelem széles körre kiterjeszteni vizsgálatomat, s az erotikus-szerelmi szimbólumok minél teljesebb képét nyújtani az olvasónak.
Legáltalánosabb virágszimbólum a rózsa, ami már annyira közhellyé vált, hogy a szeretőt „rózsám"-nak nevezni mindennapos még a közbeszédben is. Néhány szebb rózsaszimbólum közismert népdalszövegekből idézhető.
Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága. De egy hűtlen leszakajta, Keze között elhervaszta.
Hej rózsa, rózsa, ékes vagy. Hajnali csillag fényes vagy. Egyenes vagy rózsám, mint a nád, Nekem nevelt az édesanyád.
Nem lehetetlen, hogy a déltől estig, vagyis rövid ideig nyíló rózsa a rövid ideig tartó szerelmet jelenti; vagy hogy estére már nem nyílik, az a szerelem nem teljes voltát fejezné ki. A Szent Iván-napi (népünk szerint Virágos Szent János-ünnepi) tűzugrásnak egyértelműen szerelmi vonatkozású, párosító részében éneklik a következő éneket:
Rózsafa nem magos, Ága elágazott, A tengeren átalhajladozott. Eggyik ága hajlott Bedé Gáspár udvarába, Másik ága hajlott Fülöp Rózsi udvarába.
És ismét lírai dalban:
Magyarózdi torony alja, (ism.)Köröskörül bazsarózsa. (Ism.) Nem szakítok, nem kell rózsa, Tiéd úgysem leszek soha. Tiéd úgysem leszek soha, csuhája.
Vagyis a rózsa nemcsak maga a szerető, hanem a szerelem is, vagyis rózsát szakítani annyi mint a (testi) szerelmet élvezni. Néhány szöveg szinte megmagyarázza a szimbólumot:
Hervadj rózsa, hervadj, Mer az enyém nem vagy. Ha az enyém volnál, Különbet nyílónál. Nem ám az a rózsa, Ki a kertbe nyílik, Hanem az a rózsa, Ki egymást szereti.
Addig a lány talpig bazsarózsa, Míg a legény maga jár utána. De ha a lány jár a legény után, Elhervad az, mint a rozmaringszál.
Nyilván a rózsa élénk színe, s talán még inkább erős illata az oka szerelmi jelkép szerepének.
Egy virág van, amelynek nincs illata, csak erős színe: a tulipán. Amilyen gyakori a díszítőművészetben, annyira ritka a népköltészetben. Egy szép alkalmazása:
Arra alá, a Baranya-szélben Kinyílott a tulipán a borozdaszélen. Egy-két szál, három szál. Kutya voltál, rózsám, megcsaltál.
Nyilván többször is megcsalta, ha legalább három szál tulipán is kivirágzott ott a borozda-szélen, ahol különben közönséges tulipánok nemigen szoktak virítani. A díszítőművészet olyannyira kedvelt tulipánmotívumának viszont már nem a népdal szín- és illatemléke az oka, hanem talán a női test vonalának hasonlósága, ami a képi ábrázolásban annyira feltűnő.
Talán a virágoknál is jelentősebb a szerepe az erotikus szimbolikában a gyümölcsnek. Ott azonban szintén a formai hasonlóság az alapja ennek a szerepnek. Az alma például világosan a hátulról tekintett női csípőre emlékeztet. Szimbolikus szerepére számtalan példa hozható.
Piros alma kigurult a sárba. Ki felveszi, nem teszi hiába. Piros almát felveszem, megmosom, A rózsámat ölelem, csókolom.
Piros alma, ne gurulj, ne gurulj! Kisangyalom ne búsulj, ne búsulj! Bizony, bizony nem is búsulok én, Úgyis tudom, a tiéd leszek én.
Itt bizonyára valami szégyenbe keveredett lány szerelméről lehet szó.
Már többet árul el a következő:
Udvaromban van egy kerek almafa.
De nem tudja senki, mi terem rajta.
Terem azon hű szerelem, rozmaring a párjával.
Mért is élek én a más babájával.
Az almához hasonló a szerepe, de már egyértelműen a testi szerelem megvalósulására utal a szilvaszimbólum.
Éva szívem, Éva, Most érik a szilva. Terítve az alja. Fölszedjük hajnalra.
Éjjel nem szokták a szilvát szedegetni, annál inkább a szerelmet. Ezt a dal folytatása világosan el is árulja:
Bárcsak ez a hajnal Sokáig tartana, Hogy a szerelemnek Vége ne szakadna!
Vagyis a középkorban általános „hajnali ének" (aube, Tagelied) műfajába illesztették bele a magyarok a szilva erotikus jelentését.
Túl a vizén Tótországon Szilva termik a ződ ágon Szakasztottam, de nem ettem. Búra teremtött az Isten.
A bánat világosan nem egy hitvány gyümölcsért van, hanem az általa jelzett testi szerelem hiánya miatt.
A szerelem bimbaja vagy rózsafája mindig a kis kertben, a virágos kertben nyílik: ott van a szerelem helye, sőt-az néha már szinte csak annak a jele, hogy szerelemről esik szó. Már az előző példákban is találkoztunk vele, azért lássunk egy világos és szép példát rá újból.
Egy kicsi madárka
Hozzám kezde járni,
Virágos kertembe
Fészket kezde rakni.
De azt az irigyek
Észre kezdek venni,
Kicsi madár fészkét
Széjjel kezdek hánni...
A „kis kert"-hez hasonlójelentésű a „kis kerek erdő", bár valószínűleg reálisabb hasonlóság alapján. Itt valószínűleg a női testre való emlékezés húzódik meg a háttérben.
Erdő, erdő, kerek erdő, jaj de messzire ellátszik. Közepibe, közepibe két szál rozmaring virágzik. Eggyik hajlik a vattámra, másik a babáméra. Ráhajtom a bús fejemet babám ölelő karjára.
Valószínű, hogy ugyanaz a képi hasonlatosság, amely a kis kerek erdővel a nő erotikus emlékét idézi fel, tette a sok kalászost is a női genitálék jelképévé. A kender, árpa, zab, búza mind ilyen minőségben jelenik meg a dalok szövegében.
Túl a vizén, a tengeren Rózsa termett a kenderen . Minden szálon kettő-három. Jaj istenem, ki lesz párom!
Rózsa csak akkor teremhet a kenderen, ha a kender a női testet jelzi, a rózsa pedig a szerelmet, ami rajta terem.
Virágos kenderem Elázott a tóba.
Ha nem szeretsz rózsám, Ne járj a fonóba!
A kender elázása kétségtelen utalás a szerelmi aktusra.
A kenderem kiázott. A tóba kicsírázott.
Jaj be lelkem kender vót, Kiét szívem majd meghótt!
A kenderen kiviruló rózsa nagyon költői áttétele a közvetlen testi emlékezésnek. Van persze vaskosabb megfogalmazás is:
Gyere rózsám a kenderbe, Nézzük, mi van a pendelybe! Mandula van a gályába, Szép lyuk a bőrtarisznyába.
Az eddigi példák egészen világosak voltak és önmagukért beszéltek. Ugyanakkor nyilvánvalóvá tették, hogy ha egy úgynevezett „természeti kép" vagy valami más olyan dolog szerepel az első sorban, aminek közönséges fogalmak szerint nincs kapcsolata az egész versszak mondanivalójával, de abban szerelmet, szeretőt emlegetnek, akkor az az első sor bizonyára valami - nekünk rejtett- erotikus szerelmi kapcsolatban van az utána következővel, tehát erotikus szimbólumot tartalmaz. Igen kedvelt szöveg például az „így tedd rá, úgy tedd rá" refrénű szövegek közt egy jellegzetes táncdallamhoz kapcsolódva a következő:
Kipattant a búza szeme, Nem töm, rózsám, szeretsz-e te. így tedd rá, úgy tedd rá...
Van azután olyan változat is, amelyben már többet hallunk:
Kipattant a búza szeme. Gyere babám az ölembe!...
A búza is valami olyan módon emlékeztet a lányra, mint a kender, s az, hogy már kipereg a szeme, az érettséget jelenti, esetleg a szerelem megtörténtét is. Erre vall, hogy az ellenkezőjét is szokták jelezni az „éretlenséggel":
Amott egy nagy tábla búza, A Tiszának van hajolva. Kincsemadta Barcsa.
Még a fejét ki se hanta, Már négy képes körülállta. Kincsemadta Barcsa.
S nyilván a búzában taposott út, vagy egyszerűen a közte levő út is a női testnek egy még részletesebb képét idézi az emlékezetbe. Gondoljunk az olyan szövegekre, mint:
Zöld búzában keskeny a gyalog út. Ez a kislány jaj de hamar rámunt.
A szilvamaghoz hasonló képzettársítás a hal. A női genitáliákat nagyon ősi kultúrák már összekapcsolták a hal alakjával. 1-2 képünk kétségtelenné teszi ennek az elképzelésnek nagy ősiségét, egyszersmind - áttételesebben - a népi díszítőművészetben való megjelenését.
Az idetartozó népi szövegek elég világosan fogalmaznak.
A kákicsi híd alatt Nyárson sütik a halat. (Refrén) Keszkenőbe takarják, A legénynek úgy adják. (Refrén)
A híd alja nem alkalmas sütésre-főzésre, másra viszont igenis alkalmas. A nyárs emlegetése pedig egyértelmű: azzal már átmegyünk a férfi genitáliák világába. A „keszkenőbe takarják, A legénynek úgy adják" rész pedig már szinte nem is áttétel, de azért még nem is reális megfogalmazás. S ha a halat mint női genitáliát már megismertük, akkor a következő példa már szinte szókimondó:
Szeretem a halat sülve, A kis leányt hanyatt dűlve, így tedd rá... stb.
Szeretem a csuka halat. Barna kislányt hasam alatt...
A gyümölcs-virág-kalászos növény szimbolika és a genitáliákra való közvetlen emlékezés mellett vannak olyan erotikus szimbólumok is, amelyeket eddig kevésbé tartottak nyilván. Egyik több száz változatban ismert táncdallamunkban tűnik fel legalább huszonöt esetben a következő szöveg:
Leszakadt a pincelakat. Jaj de szép szeretöm akadt! így tedd rá, úgy tedd rá!
Máma tedd rá, holnap tedd rá, Holnapután nem érünk rá! így tedd rá, úgy tedd rá!
A „leszakadt" helyett állhat letörött, elveszett, leesett és hasonlók, a refrén helyett „Ragyogós csillagom". Minthogy a szóban forgó dallamot mindig valamilyen szabad szájú szerelmi szövegre éneklik, már eleve föl kell tennünk, hogy nem egy alkalmi és értelmetlen rímjátékról van szó. Az értelem eléggé kézenfekvő: ha a ház legalsó nyílásáról levették a bejárást elzáró lakatot, akkor ugyanúgy van a szerelemben is. Vagyis a nő testén lévő képzeletbeli lakat esett le, a tilalom. Igaz, vannak olyan változatok is - kettő-három - ahol a kiskert-lakat esett le, de az csak még áttételesebbé teszi a párhuzamot, mert láttuk, hogy a kiskert a népdalban a szerelem közismert helyszíne, illetve annak elvont jelzése. Csak azt tarthatjuk romlásnak, amikor kivételesen konyhalakatról van szó. És már kissé eltávolodik a kép az eredeti értelmétől, amikor a pincelakat említése után az következik:, Jaj de régen nem láttalak".
Találunk azonban olyan változatot, ahol a lakat másképp szerepel és teljesen egyértelművé teszi jelentését:
„Hál a kislány a padlaton. Felkínálja a lakatot, így tedd rá...."
S ha valaki még ezek után is magyarázatot kívánna, annak megadja azt félreérthetetlenül egy másik dallamban felbukkanó szöveg:
Ez a kislány féketőt varratott.
Fenekére lakatot rakatott.
Három huszár rászokott, rászokott,
Letolták a lakatot, lakatot.
Érdekes szerepet kap a malom szimbólum a következő új stílusú dalban :
Befogom a lovam, befogom a lovam zöldre festett kis kocsimba,
Elviszem a búzám, elviszem a búzám budapesti gőzmalomba.
Megkérem a lisztes molnárt, őrölje meg a búzámat,
Úgyis más öleli, úgyis más csókolja odahaza a babámat.
Ha a búza megőrlése a malomban nem rejtene szerelmi aktust, akkor az utolsó sornak nem volna semmi értelme. Különben a malom, a molnár a francia és magyar lírai dalok, balladák tanúsága szerint szoros kapcsolatban van a szerelemmel. Nyilván a dörzsölés és a nyomában kifolyó liszt adta a képi párhuzamot. De azt is megkockáztathatjuk, hogy valóságos társadalmi alapja is lehetett a malom ilyen jelentésének. Már a „malom alatti politizálás" is jelzi, hogy a malom az összejövetel, a hosszú, üres várakozás, az időtöltés helye volt. Ugyanígy lehetett alkalom a szerelemre is. Azért nemcsak a malom jelentett valamiképpen szerelmet, hanem a molnár is olyan szerepben mutatkozik - mindkét nép költészetében -, mint aki annak legfőbb teljesítője. Mindenképpen biztos, hogy az olyanfajta szövegek, mint:
Dunaparton van egy malom Bánatot őrölnek azon, ihaja. (Búbánatot őrnek azon)
Nékem is van búbánatom, Odaviszem, lejáratom. Ihaja.
szerelmi bánatra vonatkozó megvigasztalódásról szólnak. A már hallott nyárs-hoz hasonló képzeteket kelt föl a kocsirúd is.
Két kerekü kordén járok, Mégis szeretnek a lányok, Ragyogó csillagom.
Akármerre a kereke, Csak a rúdja vigyen hejre, Ragyogó csillagom!
Itt már a két kerék emlegetése is, ami eltér a szokásos négykerekű járművektől, erotikus emlékezés lehet: talán a két here képét akarja fölkelteni. Egy másik szöveg még világosabb.
Elindultam hosszú útra. Eltörött a kocsim rúdja. A kocsimnak új rúd kéne, Nékem új szerető kéne.
Az eltört kocsirúd a sikertelenséget, vagy a nem akarást - esetleg az, aktus utáni állapotot - jelenti. Gondoljunk az ismert pásztordalra:
Eltörött a kútam gémje. Hogy itatok holnap délre. Szomjas a babám gulyája, Mert a gazda máshol jára.
Az ágas nem tud belemerülni a kútba, vagyis kielégítetlenül marad a szerető, mert a férfi máshol pazarolta el az erejét.
Tehát láthattuk, hogy a néprajz igen sokféle áttétellel tudja kifejezni ezt a központi élményt, ez pedig a költői megfogalmazás előfeltétele. S ha láttunk a nyers valósághoz közelebb álló párhuzamokat is, még többször láttunk elvont és rendkívül finom költői szépséggel kifejezett szerelmi élményt is. Mindez azt jelenti, hogy a népköltészet alkotói össze tudták kapcsolni az ellentétes pólusokat: egyszerre gondoltak az élet legvalóságosabb dolgaira, és egyszerre tudták azokat kifejezni a költészet legelvontabb nyelvén. S ez a népköltészet sajátos ereje.
Forrás:
SZEPES ERIKA, HOPPÁL MIHÁLY : Erósz a folklórban. Bp., 1987.
cSEmPe
1896-ban született Kolozsváron. Ifjúkorát Erdély legszebb részein töltötte, igazi sportemberként: szánkózott, korcsolyázott, futballozott. Lánya mesélte később róla, hogy soha nem dobott egyszerűen a szemetesbe egy darab papírt, hanem labdává összegyűrve egy sor foci-figurát bemutatva röpítette a papírkosárba. 1911-ben Pestre költöztek, ahol az ifjú Munkácsi a saját lábára állt: Az Estnek írt sporttudósításokat, futballról, autóversenyekről.
1924-től sportot is fotografált, és kicsivel később már megmutatkozott újító szemléletű, minden helyzetben különleges beállítást kereső tehetsége. A magasból, vagy leguggolva szerette készíteni a képeit, olyan perspektívákból, amelyeket előtte – itt Magyarországon – még nem fedezett fel senki: „Az illúzió-keltés lehetősége végtelen a sportfotografálásnál. Ha kissé leguggol a fotografáló, ezzel az ugrót belefotografálja az égbe, vagy a messzi háttérben emelkedő fa csúcsára, s az ugrás sokszorosan magasabbnak látszik, mint ahogy a valóságban volt.” Autóversenyeken előfordult, hogy odakötöztette magát a kocsi oldalához, hogy még energikusabb felvételt készíthessen, egyszer egy borulás során így kapott súlyos agyrázkódást...
1930 körül Libériában járt, ott készítette fotóját a három néger gyermekről, akik a tengerbe futnak. Henri-Cartier Bresson, a szintén világhírű francia fotóriporter később megvallotta, az a kép döntő hatással volt rá, s amiatt választotta a fotográfusi pályát... Edvard Steichen, egy másik híres amerikai fényképész is felfigyelt Munkácsi képeire. Híre másokhoz is elért a tengeren túlra: a Vogue-tól és a Harper's Bazaartól, két nagy amerikai divatlaptól is állásajánlatot kapott, bár ekkor még mindkettőt elutasította. Csak később - amikor egy náci képszerkesztő visszadobta a gyümölcscsendélet-illusztrációját, mondván „a banán nem árja gyümölcs” - csomagolt össze, és utazott Amerikába.
Hat hónappal később elutazott az USA-ba, utána pedig a vízözön.... New York legdrágább részén élt, milliomosok laktak körülötte, szomszédja Frank Costello, a híres maffiavezér. De hiába élt idegenben, sohasem felejtette el hazáját, Magyarországot. Hazalátogatásáról így írt a korabeli sajtó: ” Minden második évben hazalátogat. (...) Könnyezik, ha meglátja Pestet, mert szíve van, jó, magyar szíve, amit nem tudott tönkretenni az öldöklő, szívtelen amerikai tempó.” Végül azonban mégis tönkrement, és bizonyos hogy az „amerikai tempó” is közrejátszott abban, hogy 1943-ban komoly szívrohamot kapott. Sajnos pályája is ekkortájt kezdett el lefelé ívelni, és bár később is kiváló fényképész maradt, addigra már talán túl sokan tanulták el tőle azt az új stílust, mely mind a mai napig rányomja bélyegét a divatfotográfiára. 1963-ban ellátogatott egy focimeccsre, ahol a következőket mondta barátainak: „Ne hagyjatok túlságosan izgulni (…) habár drukkolva halni meg nem is utolsó” tette hozzá kacsintva. Negyedóra múltán felugrott hogy egy izgalmas helyzetet lencsevégre kapjon, majd visszahanyatlott székére. „Úgy halt meg, ahogyan élt – izgulva, és fényképezőgéppel a kezében.” mondta róla egy barátja.
